Cinke a postaládában

— Mi jut ennek a falunak a községi költségvetésből, lehet-e valamire számítani ebben a válságos helyzetben? — kérdeztük Nagy Sándor falufelelőst, aki a Magyar Polgári Párt színeiben képviseli a falut a községi tanácsban, s egyben a helybeli erdő-közbirtokosság elnöke is.

— Szomorú, de el kell mondanom, hogy majdnem semmire nem lehet számítani. Elkészült az ivóvíz- és ezzel párhuzamosan a kanalizálási rendszer terve. Közösen terveztette az önkormányzat a szomszédos Nagypatakkal. Mondtam-kértem tanácsülésen, hogy igyekezzenek, kezdjék meg a munkát, mert mivel mi éppen a két település között vagyunk, hamarabb sorra tudnánk kerülni. Belekiabáltak: hogy előbb Nagyborosnyó! Nekem, polgári pártosnak kevés szavam van — éreztem. Borosnyón a többség szava a döntő! Közben tudtam meg, hogy a projekt még ki sincsen fizetve! No mondja meg, ilyen helyzetben mi jóra számíthat a falu népe!? Csak önerőnkre támaszkodhatunk, s nagyon úgy néz ki, hogy még a sáros utcák kavicsozására sem lesz pénz.

— Mégis, Ön, mint a másfél száz taggal rendelkező közbirtokossági elnök is, segítheti a falut.

— Amennyiben azt a törvény megengedi — jött a felelet. Most osztjuk a fenyőfát-épületfát a tagoknak. Egy köbmétert adunk minden hektár erdőjog után. Folyik a szállítás. Építkezhet, javíttathat az, akinek van rá anyagi ereje. Azzal vigasztalom a tagságot, hogy tűzifát is tudunk adni, de kissé később, mert a zágoni kitermelő, akivel egyezkedtünk, még várat magára. No, de ha a közületet kellett szolgálni, egyházat, iskolát, a Nyíres Kört, mindig segítettünk.

Több cigány család él ennek a falunak a cigánytelepén létminimum alatt, elképesztő nyomorúságban. Nálunk még soha nem gyúlt ki Iljics lámpása. Szinte hihetetlen, hogy a XXI. században gázolajas fáklyákkal világítanak este a putrikban, ahol minden átható füstszag és fekete! Ezeknek — hiszen láttuk — még a téglavetésre sincs anyagi erejük. Kivételt képeznek azok, akik külföldön dolgoznak, és beköltöztek a faluba.

Tudjuk. A választásokkor megígértem, hogy ad a birtokosság cserefa oszlopot, hogy vezessék fel a telepre az áramot. A borosnyói alelnök azt mondta: az nem odavaló, mi majd betonoszlopon vezetjük oda! Levettem az ügyről a kezemet, azóta sem lépett ilyen irányban az önkormányzat.

Kerestük a jót, kerestük az életkedvet csiholó eseményt Kisborosnyón. Falásnyira az iskolában találtunk. Merthogy biztató, növekvő a gyereklétszám az óvodában, ahol 26 kisgyereket nevel-oktat Szilvási Dorottya óvónő. Egy összevont és két önálló osztályban három pedagógus tanít, s a gyereklétszám miatt — előreláthatólag — nem fog gondot okozni a fejkvótarendszer bevezetése. Nem volt olyan esztendő, hogy a központi iskola igazgatója — Nagy Csongor — valamit ne mozdítson előre az amúgy tágas és mutatós épületen. Korszerű illemhely tusolóval-kézmosóval, padlócsempével borították a folyosót, nemrég felújították az iskola udvari kútját, ottjártunk előtt pedig az óvoda bejárati lépcsőzetét. Bár az iskola pedagógusai ingáznak, minden nemzeti és vallási ünnepre felkészítik a gyerekeket, akik részesei a falu ünnepeinek. Sokszor ők azok, akik besegítenek a sokak által még nem eléggé ismert székelymagyar történelmi emlékpark takarításába, szorgalommal összegyűjtik a kopjaerdőből az ott terebélyesedő szomorúfűz vihar tépte ágait.

Két szép faragott kopja Damó tanító udvarán csak éppen arra vár, hogy ünnepélyes körülmények között helyére kerülhessen abban a magyar történelmi emlékparkban, ami szemeink előtt gazdagodik, terebélyesedik. Lassan nem marad olyan eseménye históriánknak, amire itt ne lehetne emlékezni. És Kisborosnyó nem a világ legelzártabb települése. Itt halad át a Bodzavidék felé tartó aszfaltozott műút, minden évben illusztris vendégek látogatják meg a kopjás emlékparkot. A hadművészet háromszéki főtisztjeinek kőből való emléke is készül — mondta Damó Gyula, a Nyíres Kör ügyvezető elnöke. Őrnagyok, ezredesek-alezredesek és tábornokok summás névsorát mutatja, összesen hatvanhatot, a legrégibb időktől a legújabb korig. Nem tévedünk, ha elmondjuk, hogy nincsen még olyan megyéje Székelyföldnek, amely ennyi jeles katonaembert adott volna hadművészetünknek.

Damó Gyula: Van ott még hely emlékek számára!

— A tavaly öt emlékkel gazdagodott a park. Melyek az idei esztendő újabb elképzelései?

— Elkészíttettem egy kopjafát nemzetünk székely nagyjainak emlékére — folytatta Damó tanító. Az is csak avatóra vár. Valóban nincsen még vége az emlékállításnak, mert készülünk elhelyezni az Összetartozás emlékkövét is. Ahány elszakított része van a történelmi Magyarországnak, annyi kősziklát kell majd egy halomba raknia annak, aki — egy kis térplasztikai felkészültséggel — vállalkozik erre. Magyarságunkért üldözöttek emlékoszlopa a neve egy elkövetkező emlékkopjának, hasonlóképpen egy másiknak is, amit Attila hun király emlékére akarunk felállítani.

Most színes réti virágok tarkállnak az emlékparkban. De ha lekaszálják a füvet, pusztává válik a kert, az ember szeme kívánná a virágokat.

Kezdeményeztem, egy parkosításhoz értő kertész-dendrológus szakember nézze meg ilyen szempontból is a parkot, mert jelentősé­gében már túlhaladta a falu határait. Éppen ezért hívtam meg egy, a Nyíres Körrel való találkozóra Tamás Sándor megyefőnököt és Antal Árpád szentgyörgyi polgármestert, mert a megyeszékhely parkja olyan, mint egy tündérpark. Egyre több vendég látogat mihozzánk. Augusztus végére várjuk a gyermekmesemondó verseny nyerteseit a kisbaconi táborból. Jutalomkirándulásuk ide szól. Vezetőjük Farkas Zsóka tiszteletes asszony. Boldog leszek, ha ez a hely valóságos zarándokhellyé alakul a jövőben.

Az egykoron tanítóskodó Damó család postaládájába már többedik alkalommal fészket rakott egy széncinke. Naponta figyelték a mozgását, s egyszer csak eltűnt a kotlani naponta érkező kismadár.

Valóban csak a virágok hiányoznak...

Árva maradt a maréknyi pirinyó tojás. Nem elég, hogy elnehezült az élet mifelénk is, mondogattuk, s akárcsak a válság okozta közöny, a lakatlan cinkefészek is lehangoló volt számunkra. Nem baj, lesz még új tavaszunk is, mondogattuk, kerül új lakója is postaládánknak...

Fésüs Márta személyében megismertük az emlékpark gondozóját, de egyben családjával együtt ő gondozza a kultúrotthont, irányítja az ott zajló rendezvényeket. Elmondta, hogy eléggé sok a gond az épület mellett futballozó cigány gyerekekkel, és hogy sajnos, nincsen sem egy sportpálya, sem egy játszótér a kisborosnyói gyermekeknek, nagyobbacska iskolásoknak és diákoknak, ahol eltölthetik szabad idejüket. Szilveszterkor galiba is volt, mert az itt szórakozó magyar gyerekekre rárontottak a telepi cigányok, merthogy nekik is joguk van szórakozni. A helybeli cigányság halottainak emlékére torokat tart: a haláleset után hathetest, majd hat hónapost és egyéves megemlékezéseket. Érdekes, hogy ezt a szokást a szomszédos nagypataki románságtól vették át, ahol ez régi hagyomány.

— Sportpályára-játszótérre a községvezetésnek kellene kiszorítania megfelelő területet, hisz van ahonnan. Számos háromszéki faluban ezt sikerült már megoldani. Hiányosak a székek a kultúrházban, saját függönyömet szereltem fel, hogy jobban mutasson. Teljes lélekkel gondozzuk az emlékparkot is, és nagyon remélem, hogy kerül majd valaki, aki átvegye, és esetleg folytassa ezt a szép és nemes munkát Damó Gyula tanító úrtól. Van egy maréknyi lelkes asszony, akik összetartunk, megjelenünk a rendezvényeken, rendezzük a kínálmációkat. Szégyen volna, ha egy-egy szép rendezvényt ne pártolnánk fel éppen mi, akik a faluban lakunk.

Bartha Árpád: Amíg beszélgetünk, megszusszanok

Bartha Árpádot mindig munka közben találjuk. Minden, amit látni lehet udvaron-lakásban, az ő keze munkája. Látogatásunk idején betonelemeket készített, de mint faragómestert évekkel ezelőtt megismertük. Öt emlékkopját faragott az emlékpark számára, egy másik munkája, az elhalt lelkészek és a püspökök emlékére a templomban vár ünnepi alkalomra. Kisborosnyón eddig még nem rendeztek falunapot. Egyszer lesz az, ami eddig nem volt — mondogatták: ha majd lesz pártfogónk, kiváló községvezetés, testvérgyülekezetünk, testvériskolánk, testvértelepülésünk. Akkor majd lesz falunap-kopja is! Látogatásunk idején a helybeli református egyház gondnokaként kerestük Bartha Árpádot. Kisborosnyónak jelenleg nincsen lelkipásztora, Bartos Károly papolci lelkész most az ide beszolgáló. Van mit tennie hát egy megyebírónak.

— Sokat dolgozott az egyházközség a templomon, templom körül. Van-e még tennivaló?

— Az mindig van — mondta. A harangtorony ablakaira szeretnénk zsalugátereket készíttetni. Jobban fog majd kinézni, a régiek tönkrementek. Soron templomunk külső-belső meszelése, apróbb vakolás. A járdát is ki akarjuk önteni betonnal. Most egy szép kis székely kapun dolgozom temetőnk bejáratához — mondta. Olyan lesz, mint a rodostói, ami kisborosnyói cserefából készült. A lábak már készen állnak, a sapkafa is. Most a galambbúgos tetőrész következik.

Kisborosnyó a példa arra, hogy majdnem minden székely ember tud faragni, ha arra kedve kerekedik, ha érdekli őt a szép ornamentika, ha szerszám és fa is van a közelében. Damó Gyula tanítóval együtt sorolták néhány olyan helybéli nevét, akik tehetséggel kezelik a vésőt: Ráduly Imre és István, Angyal Ernő, Albert Sándor, Pap Lajos. Biztató, hogy Bartha Árpád fiacskája — Bartha Csongor Levente — a matematikát szereti a legjobban. Minden érdekli, amivel édesapja foglalatoskodik, kérésünkre a falu hangzatos helyneveit sorolta, ami dicséretére válik egy vidéki kisiskolásnak: Kincses, Kis mező, Déllő...