A nemzeti egymásra találás öröme

A nemzeti egymásra találás öröme sűrűsödött ebbe a néhány vasútállomási percbe. A pünkösdi ajándékként is értelmezhető, könnyített eljárású magyar állampolgárság megszerzésének bizonyossága az utóbbi két évtizedben a demokratikus választási körülmények között elért, Európában is páratlan magyar siker, amelyet az egész nemzet sikereként éltünk meg mi is, akik csak a szó szimbolikus értelmében járulhattunk az urnák elé, a magyarországiak hangulatán a magyar parlamenti szavazás megejtése előtt is érzékelhető volt a majdani elsöprő győzelem, amely a magyar állampolgárság könnyített elérhetőségét ígérte azok számára, akik ezt igénylik, akik Magyarországról szakadtak a szomszéd országokba, vagy ezek leszármazottai, és akik valamilyen szinten beszélik a magyar nyelvet.

Ugye, furcsán hangzik, ha azt mondom, hogy ezzel a 97 százalékos, a könnyített magyar állampolgárság megszerzését valósággá váltó magyar törvénnyel a nemzeti együvé tartozás érzésének kiteljesítésében a szomszéd népek, a románok, a horvátok, a szlovének, a szerbek és igenis, a szlovákok erkölcsi magasságának szintjére emelkedtünk, hisz a felsoroltak nemzettestvéreik nemzetükbe illesztését erre alkalmas törvényekkel a magyarokat megelőzve lehetővé tették.

Gondoljunk csak bele, mekkora utat tett meg 2004. december 5. után a magyar törvényhozás! Milyen nevetségessé és szánalmassá vált három magyar országgyűlési képviselőnek a betartása a 344 igen szavazattal szemben, milyen otromba és milyen ordináré a szlovák nacionalista pártok ficós ficánkolása a magyar törvény ellen.

Vörösmartyt parafrazálva: lett még egyszer ünnep a világon, lett, mert az édesapák nyaka közé emelt gyerekek itt is, ott is meglobogtatták a nemzeti együttműködés zászlaját, amelyre még a huszárlovak is bólintanak.