Gelibolu-félsziget, a török hősiesség földje (Újabb keletű keleti utazások)

A Gallipoli-Geliboluhoz fűződő történetek szolgáltatnak számunkra más, a nemzeti és társadalmi erkölcsi szférához tartozó tanulságokat is.

Az idei harmadik Mikes-zarándoklat is — akárcsak bármelyik törökországi vagy hazai utunk —egyféle mozgó akadémiává, utazó főiskolává vált. Az autóbuszok utasai képzeletben körbejárhattak, körbebeszélhettek sokféle útba eső témát. Ilyen volt, többek között, Gallipoli-Gelibolu kapcsán a félszigeten kialakított Nemzeti Történelmi Emlékpark is, amelyet 1973-ban létesítettek az I. világháború egyik legvéresebb csatasorozatának emlékére. Beder Tibor Bujdosók nyomában című könyvében (Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2005) és a mostani útra szerkesztett félszáz oldalnyi útikalauzban is összefoglalja a csatasorozat történetét. De mivel mi is mindig magunkkal visszük utazásaink alkalmával — Sütőt parafrazálva — a hazai fonnivalót is, a Gelibolu-félsziget hadi eseményeit és következményeit egybeveti a korabeli Kárpát-medencei, jelesen a magyarországi történetekkel.

A párhuzam ránk nézve megszégyenítő, s a következmények, szeretném kiemelten hangsúlyozni: napjainkig nyúlóan, és mai nemzeti állapotunkat illetően is katasztrofálisak.

Az I. világháborúban a Galibolu-félszigeten és környékén a harc a tengerszoros, a Dardanellák megtartásáért, illetve elfoglalásáért folyt. Ha a brit, ausztrál, új-zélandi, francia és indiai csapatok a Dardanellákat birtokba veszik, s bejutnak a Márvány-tengerre, a török főváros, a ma 15 millió lakosú Isztambul elesik. A török birodalom összeroppan, és nem csak a nem török kisebbségek lakta területeket veszíti el, hanem Kis-Ázsiában, Ankara környékén egy jelentéktelen államocskává töpörödik az egykori birodalom. Stratégiai szempontból és távlatilag a tengerszoros birtoklása az ettől keletre eső, a Fekete-tenger övezetében lévő államok is az új foglalók ellenőrzése alá kerültek volna. (Ezért ma is folyik a versengés.)

Ez a terv viszont dugába dőlt, a szövetséges hatalmak egy magyar mondásra utalva: ,,törököt fogtam, de nem ereszt" állapotba kerültek.

A törökök páratlan nemzeti összefogással és hősies kitartással áthúzták az angol—francia számításokat, kezükbe vették, és maguk alakították országuk sorsát, s a békediktáló nemzetközi fórumokat is arra kényszerítették, hogy megsemmisítsék a Törökországot arányait tekintve Magyarországnál is súlyosabban csonkoló sevres-i szerződést — a „török Trianont" —, és 1923-ban a svájci Lausanne-ban szervezett nemzetközi konferencia érvénytelenítette az I. világháborút lezáró versailles-i békeszerződés Törökországra vonatkozó részét. Mára már a Gelibolu-félszigeten a domborzati búvóhelyekre épített, de a főútról jól látható bunkerek sokasága hadiemlékmű jellegű.

A Gelibolu-félsziget és a tengerszoros birtoklásáért folyó harcban mintegy félmillió katona esett el, közülük százezer brit. Winston Churchill, az akkori tengerészeti miniszter az állásával fizetett ezért a kudarcért.

A tengerszoros védelméért és megtartásáért vívott harcban különösen kitűnt egy fiatal tiszt, Musztafa Kemal, akit ma Kemal Atatürk — a Törökök Atyja — néven tisztel az egész ország, s nincs olyan jelentős település, amelyben aranyozott szobrát ne találnók meg.