Gyulafehérvár időszerűsége (Kilencvenéves a békediktátum)

Nos, magából az írásból is kiderül, hogy az erdélyi románság nevében 1918. december 1-jén hozott ún. Gyulafehérvári határozat korántsem csak kulturális autonómiát ígért a többi társnépnek, hanem annál jóval többet. Rozsnyai Sándor azonnali reakciója is az volt: valójában az önrendelkezésig menő jogokat ígértek, ami nem csoda, hiszen az akkori amerikai elnök, Wilson híres kiáltványából vették át az elveket.

Érdemes közelebbről szemügyre venni a kérdéses passzust, hadd idézzük még egyszer, ugyanis nem lehet elégszer elolvasni: ,,Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által."

Első olvasásra is nyilvánvaló, hogy amit az akkori erdélyi románság képviselői ígértek, messze több annál, amit mi kisebbségként valaha is kértünk a román államtól, abba ugyanis belefér egy teljes párhuzamos magyar (és szász stb.) társadalom egésze Erdély földjén. A kulturális autonómiát messze meghaladja ugyanis az, amit ,,a maga… kormányzása anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által" kitétel jelent. De még a területi autonómiánál is több, amit szavatolna, hiszen a területi, helyi és az egész Erdélyre kiterjedő művelődési önigazgatás egyfajta kombinációjaként képzelhető el kifejtettebb formában, amit e valóban nagylelkű ígéret tartalmaz. Saját iskolai és egyetemi hálózatot, tanfelügyelőségeket, külön közigazgatási, rendfenntartási apparátust, bíróságokat stb., melyeket nyilván egy végrehajtó és jogszabályalkotó csúcsszerv irányítana és hangolna össze, s melyet az illető nemzetiség tagjai közül választanának.

Eme azóta sem tapasztalt nagylelkűségnek az indítékai persze a korban és a pillanatban gyökereznek. A gyulafehérvári határozatot bukaresti bíztatásra, de mégis olyan erdélyi románok hozták, akik megtapasztalták a kisebbségi sorsot, és Erdély Romániához csatolása fejében garanciákat akartak nyújtani arra, hogy mások ama sorsot elkerülhessék. Hogy ígéreteik betartását mennyire vették később komolyan, annak boncolásába ezúttal nem akarok belemenni, tény viszont, hogy az ország irányítása akkor az ókirályságbeli nemzeti liberális párt kezében volt, és ők korábban is, akkor is nyíltan elnyomólag léptek fel a kisebbségekkel szemben, az ún. kisebbségi szerződést sem voltak hajlandóak aláírni, emiatt a kormányrudat pár hónapra átengedték egy nemzeti parasztpárti politikusnak, hogy az ő kezüket utóbb ne kösse meg semmi. (A dolog persze nem így áll, a béke- és a kisebbségi szerződéseket a román állam nevében írták alá, azoknak tehát bármilyen párti kormányra kötelező érvénnyel kellett volna bírniuk.)

Nos, a gyulafehérvári határozatra — ezek után úgy vélem —, nem lehet elégszer hivatkozni közjogi harcainkban, az ugyanis minden törekvésünk foglalata, mi több, egy országrész románsága nevében hozták meg ,,de bună voie şi nesilit de nimeni". Magába sűríti egy népcsoport évszázados tapasztalatát és jó szándékát, amivel másnak nem kívánta azt, amitől maga akkor szabadulni igyekezett. A határozat — a jogász pontos érveléssel bizonyította máig ható érvényességét — igenis kiindulópontja lehetne annak a párbeszédnek, mely többséghez fűző viszonyunk méltányos rendezésének reményével kecsegtethetne.