Iparisták a Rétyi Nyírben

Maroknyian élnek még Sepsiszentgyörgyön és szerte megyénkben a műszaki értelmiségiek közül, akik a jó emlékezetű Brassói Fémipari Középiskolában, a későbbi Brassói Fémipari Műszaki Középiskolában szereztek oklevelet, és kivették részüket az új Kovászna megye iparának kialakításában, mely mára már alaposan foghíjassá vált. Nos, tudnunk kell, hogy a Cenk alatti város fémipari műszaki líceuma ebben az esztendőben ünnepli fennállásának hat évtizedes évfordulóját, és az 1950-ben végzett iparisták 60 éves jubileumi érettségi találkozójára június 15—17. között kerül sor éppen a Rétyi Nyírben.

A műszaki tudományok magyar nyelvű oktatásának fellegvára Brassó volt, ahol 1885-ben alakult meg az Ipari Faragászati Középiskola, amely 1916 után Csepelre menekült. Utódja a Magyar Népi Szövetség és a kisiparosok javaslatára alakult újra 1945-ben mint magyar nyelvű műszaki középiskola a barcasági és székelyföldi magyar anyanyelvű fiatalok számára. Csak 1945—1955 között tizenhárom magyar osztályban 406 diák érettségizett és nyert technikusi diplomát általános gép-, szerszámgép- és szerszám-, motorismeretből és kohászatból. A tanári kar jeles mérnökökből, műszakiakból verbuválódott, akiktől az alaptantárgyak mellett kémiát, szilárdságtant is hallgathattak a tanulók, de az általános műveltséget szolgálta például a magyar irodalom, a román nyelv, a könyvvitel stb. Jelentős volt ennek az iskolának az újraindulása, mert ez az ország, Brassó az első világháború és 1945 között nem adott magyar szakembert a technikának!

Az 1950-ben ballagó 39 érettségizett egyike voltam magam is — mondta elérzékenyülten a Sepsiszentgyörgyön lakó Lőrincz József nyugalmazott igazgató-mérnök.

— Közülünk tízen voltak brassóiak és hétfalusiak, huszonkilencen székelyföldiek. Hét osztálytársunk Kézdi környéki, négyen szentgyörgyiek, négyen Barót vidékéről. Az osztály majdnem fele egyetemet végzett, tizenegyen külföldön folytatták tanulmányaikat, tízen mérnöki diplomát nyertek, és egy kivételével, aki papi pályát választott, mindenki megmaradt műszaki szakembernek. Ferencz Já­nos, Henter Gábor és Mosoni László diplomataként is dolgozott. De voltak köztünk főmérnökök, kiváló szerszámkirályok, akik mindent kiviteleztek, kiváló technikusok a brassói Metrom és a tabunak számító, ún. 2-es üzemnél, a köpeci szénbányánál, az udvarhelyi cérnagyárban, a helyi iparban, az IMASA-ban. Sorolom a neveket: Bányai Ferenc, Ugron Gábor, Petres Ferenc, Árva István, Juhász Pál, Pótsa Tibor, Szabó József, Sebestyén János, Juhász Pál, Sigmond Béla, Knobloch Attila, Albu Zsigmond.

— Tizenhatan élünk még, és nagyon várjuk a rétyi találkozót. Egyik osztálytársunk, Pakucs András éppen rétyi, az ott most romokban heverő len- és kendergyárban, ami mozgott, forgott és zakatolt, mint főgépész ő irá­nyította. Henter Gabi szentgyörgyi, de közgazdászként, politikusként és diplomataként is dolgozott. Ő az egyedüli, aki verselni szokott. Van is egy kötetecskéje. Kár, hogy verseit csak mi ismerjük.

Gúzs Sándor tősgyökeres köpeci család sarja, s bár nyolcvanadik évét tapossa, az Erdélyi Kárpát Egyesület kirándulócsoportjának aktív tagja, könnyebb terepre meghirdetett túráikon mindig részt vesz. Évekkel ezelőtt e sorok írójával járta a háromszéki hegyeket. Sok évtizedes műszaki pálya áll mögötte, előbb a baróti brikettgyárban, utóbb a kőröspataki külszíni fejtésben mint technikus dolgozott. ,,Történelemmé nemesült volt iskolánk — mondta befejezésül Lőrincz —, és mi a műszaki történelem még élő tanúi vagyunk."