Önarckép az időben (Ütő Gusztáv életműtárlata)

...egy 52 éves, performanszaival világszerte ismert és elismert művész indulásától dokumentálja időben kiteljesedő grafikában, festményen, performanszsorozatokon és installakciókon át alakuló, formálódó önarcképét, kezdve az ifjúkorban ,,újra"-festett Gyárfás Jenő Tetemrehívásától — ahol Kun Abigél helyébe ifjúkori önmagát helyezi, belépve ezáltal a kanonizált kép zárt terébe —, folytatva különféle önarcképeivel, performanszaival, melyeknek széles körű dokumentációja is megtekinthető fotókon, videókon… De hát, mondhatnánk, eddig is ez történt, Ütő kihívó és pontosan megtervezett gesztusokkal, önmaga testét használva ,,anyagként" mindig is ezt tette: megmutatta magát, és a performanszok bizarr, sokszor megdöbbentő, sokszor egymást is folytató, kiegészítő, nemegyszer már-már happeningbe áthajló történéseivel (lásd a Határ sorozatot) a világot. Most azonban az összegezés egyetlen nagyszabású, végeérhetetlen tetemrehívás, miközben nincs performansz, a kiállításon a művész önmagáról is vall, kitárulkozik, összegez, emlékezik, megmutatja több évtizedes, szerteágazó képzőművészeti működésének eredményeit, de azáltal, hogy nagyszámú hallgatóságát mintegy végeérhetetlen happeningbe kényszerítve, szokatlan módon a kiállítótermek között sétáltatja, hatalmas performansz is készül, melynek cselekvő részese a néző.

Ahogy késő kamaszkorában bátran festette bele önmagát a Gyárfás-festménybe, úgy vonja most be a közönséget a monumentális játékba.

(El a faltól) Az indulásától, évtizedek óta kísérletező kedv, önfeláldozás, bátorság, önismeret és önfeledtség jellemzi Ütő a szó igazi értelmében kihívó művészetét.

Így tudott hű maradni kamasz önmagához, megőrizve a lázadás szellemét, és így tudta folytatni mestere, Baász Imre kilencvenes évek elején tragikusan félbeszakadt művészetét, s kiteljesíteni Baász nagy álmát, képzőművészeti centrummá tenni egy, Németh László által a harmincas években még ,,álmos"-nak látott, aposztrofált kisvárost, ahonnan elindulva, performanszaival világhírnévre tett szert, bejárva a világot, de mindig ide tér vissza, hiszen akcióinak címzettje mindig is az itt élő ember.

Az üzenet viszont mindenkor egyetemes, direkt és hatásos.

Hogyan is írta Baász hat évvel halála előtt (beszélő cím!) El a faltól című interjújában (A Hét, 1985. szeptember 5.): ,,…a grafikát fotóval és tárgyakkal társítva igyekeztem eszköztáramat tágítva, valami új formát kialakítani, közvetlenebbet, direktebbet, hatásosabbat. Szeretném ugyanis nézőmet minden lehetséges eszközzel aktivizálni. Az elcsépelt, régi motívumokat, jeleket igyekeztem új módszerrel, frissen megközelíteni. Vissza szerettem volna adni eredeti, igazi jelentésességüket, amit a régihez mereven, makacsul s kínosan ragaszkodó festők és grafikusok közhellyé tettek s lejárattak. A jel pusztítója mindig a közeg, megszokott közegéből kell kivonni tehát, s egészen friss jelentéstartalommal feltölteni. Már a gesztussal, ahogyan lereagálok valamit, ahogyan viszonyulok valamihez — jelzek is. Ilyen pillanatokban a gesztus is alkotásszámba megy…"

Kissé hosszabban idéztük, hiszen egyrészt ennél pontosabban nehezebben lehetne megfogalmazni, miben is, miért és hogyan maradt hű a lázadó tanítvány a főnixként állandóan megújuló mestere élő szelleméhez, hogyan valósítva meg monumentális elképzeléseit, aki haláláig hitt a művészet emberalakító szerepében.

(A határ) Mindkét művésztől, Baász Imrétől is, Ütő Gusztávtól is távol állott a misztika, noha nem olyan nagyon távol, ahogyan felületesen hihetnénk, hiszen már maga az alkotómunka számtalan mágikus, borzongató, megmagyarázhatatlan elemet rejt magában, akár az életünk.

Ezért most nyugodtan leírhatjuk: ha a Mester egy bárányfelhőről figyelte ezen a kánikulai délutánon az ide-oda vándorló, a monumentális kiállítás négy színtere között bolyongó nézőket, elégedetten bólinthatott, mi pedig a plakátokon is látható, fejre álló művészt figyelve — ebben a pozícióban számos falu s város határában, az országhatárokon kívül is, látható volt, mintegy élő határkőként — eltöprenghettünk alkat és szerep szerencsés egymásra találásán, már csak azért is, mert Ütő kiteljesedő művészete a kiállítás eme határkövével nem zárult le, tetemrehívásként is folytatódik tovább. Nem lehet kitérni kihívásai, sugallatai elől. Tükröt tart elénk, kénytelenek vagyunk szembenézni önmagunkkal, az alkotó sokszor — láthatjuk Ütő performanszait dokumentáló fotókon, videókon — szemlélve a világméretű ön- és környezetpusztítást, már tehetetlenségében is lázad, hiszen fel akar rázni, mozgósítani akar, meg akarja változtatni az életet, nemcsak a sajátját, de a többiekét is, felszólító módban fordulva tehát feléjük.

Nem, Ütő története még nem ér véget, csak újabb szakaszába lépett.

Figyeljünk rá érdeklődő szeretettel.