Szemléletváltás a cigányügy kezelésében?

Ennél is súlyosabb torzulás az, amikor magát a cigányügy létezését is tagadták: ,,nincs cigánybűnözés" stb. A cigány szó használatát is kerülték, sőt, üldözték, csak romákról lehetett beszélni, de ezt sem a bűnözés kapcsán. Vájt fülűnek kellett lennie, aki még a rendőrségi közleményekből is ki tudta hallani, hogy az elkövető cigány.

Ennek a szemléletnek a térhódítását és uralkodóvá válását támogatta a politikai közélet. A Gyurcsány-kormány és az uszályába fogódzó balliberális csoportosulások, a sajtó jelentős hányada az általuk vélt magyar nacionalizmus és főleg a vélt rasszizmus elleni hadakozásban olyan messzire ment, ami még a bűnözés pártolását is lehetségessé tette.

A törvénykezés lelassult, a ,,megélhetési bűnözés" elkövetőinek pártfogása nyilvánvalóvá vált. A torzulások olyan mértékűek, hogy személyiség- és emberjogi érvekkel is mentették azt, ami egyébként menthetetlen.

A következmény: elharapózott a kis értékű lopások elnézése, a cigányságnak eme rétegével együtt élni kényszerülők méltán úgy érezték, hogy vagyonuk, sokszor testi épségük, becsületük és tisztességük védelme teljességgel hiányzik, ha egy-egy keményebb kiállású polgármester vagy más személy nevén nevezte a dolgokat, többnyire a sajtó szájára került, politikai pályájának módosítására kényszerült, vagy visszahúzódott a közélettől.

Számítani lehetett rá, hogy a társadalom önvédelmi reflexei egyszer csak ,,kitermelik" az ellenanyagot. A bűnözéssel szemben tehetetlen vagy tenni nem akaró állami közegek helyett egészen az önbíráskodásig is elmozdulva, maguk keresik a maguk igazságát.

Ezért a 2. Orbán-kormány első energikus intézkedései közé kellett sorolni a közrend megerősítését. Ezzel elejét lehet venni, hogy a rendfenntartás feladata és felelőssége újra az állami szervek hatáskörébe kerüljön, és hogy az önkényes önbíráskodás elharapózásának gátat vessenek.

Szemléletváltás érzékelhető a segélyek és támogatások rendszerének újragondolásában is. A szociális segélyek munkavégzés nélküli folyósítása erózió alá fogta a munka értékét és becsületét.

A magyarhoni szemléletváltásra és a társadalmi nyomás növekedésének szemléltetésére álljon itt Kossuth Lajos szülőfaluja, Monok polgármesterének interjúja egy réteglapban, amelyben a cigányság túlszaporodásának szókimondását vállalja, ennek minden kockázata ellenére. ,,Az emberekben óriási feszültséget generál, hogy a cigány lakosság — ki kell végre mondani — népszaporulata olyan mértékű, hogy vidéken már szinte mindenütt több cigány gyermek születik, mint magyar. Nálunk az első osztályban két magyar gyermek tanul. Jövőre Kossuth Lajos szülőfalujában viszont nem lesz az első osztályban magyar tanuló, csak cigány. Az iskolában a gyerekek hatvan százaléka cigány, az óvodában ez a szám még magasabb."

Az interjúalany elmondja, hogy amikor az iskolában rendetlenkedő cigány gyerekhez a tanárnő odafordult, és megkérdezte, te mi akarsz lenni, az csak annyit mondott: ,,segélyes". A polgári foglalkozások egyike sem jutott egyetlen cigány gyermek eszébe sem, a lányok az ősi mesterség művelésére gondolnak, a fiúk pénzbehajtók, autókereskedők, vaskereskedők akarnak lenni.

Ha a jelenlegi tendenciák maradnak, húsz év múlva a Magyarországon (és nem csak ott!) élő magyar és cigány lakosság aránya egyforma lesz, a cigányoké esetleg meg is haladja a magyarokét.

A polgármester a radikális megoldást abban látja, ha a magyar családoknak is lehetőséget biztosítanak több gyermek vállalására. A bonyodalmakat fokozza, hogy mindezt diszkrimináció nélkül kell elérni: a munka értékelésének és becsületének visszaállításával, a családtámogatások feltételekhez kötésével — például a kötelező iskolába járással, ellenkező esetben a segélyek folyósításának megszüntetésével.

Ha pedig végezetül szétnézünk a hazai — erdélyi, romániai — ,,pályán", az analógiás helyzeteket nem nehéz felismerni.

Az állapotok távlati orvoslásának egyik alapfeltétele a romák helyi közösségekhez való felzárkóztatása, a cigányság integrációja. Erre, szerencsére, pozitív példáink is vannak. Bővében.

Ezekre érdemes odafigyelni, és megbecsülni azokat, köztük a pedagógusokat, akik aprómunkával képesek kell legyenek a negatív tendenciákat jó irányba fordítani. Ha a társadalom is támogatja őket.