Nyomtatott újság megrendelése Paypal-al

Megrendelési periódus:

Kezdési dátum:


Regisztráljon, és szóljon hozzá írásainkhoz


Sepsiszentgyörgy, 2017. január 22., vasárnap 22:18
Köszöntjük Vince, Artúr nevű olvasóinkat!

Makkai Sándor: Hősiesség

2010. július 8., csütörtök, Periszkóp
Kissé zavartan pillantottam végig magamon, mikor egy kitűnő magyarországi ismerősöm arról beszélt előttem, hogy mi, kisebbségi sorsban küszködő magyarok, milyen hősies munkát végzünk nemzeti tradícióink, kultúránk, intézményeink megtartásáért.
Magamra és sorstársaimra gondolva, egyszerre végigpergett a lelkem előtt az a film, amit az életünkről lehetne fölvenni. Szégyenkezve ráztam meg a fejemet. Nem hősies, egy cseppet sem. Csak amolyan napról napra való élés, közönséges formáiban távolról sem ,,történelmi" küszködés a kenyérért, a lélegzetért, a puszta egzisztenciáért. Az ismerősöm, igen szépen fejezve ki magát, azt mondta, hogy mi katonasorsot vállaltunk, és harcmezőn állunk, minden pillanatban készen a halálra is. Ez sem így van, gondoltam magamban. Senki soha meg nem kérdezte egyikünktől sem, hogy vállaljuk-e vagy sem?... Nem volt más választásunk, mint az, amire kényszeríttettünk.
Mártírság, könny, vér, tűz és vas: nagy szavak, szép szavak. Hiszen igaz, igaz: szenvedni kell is, lehet is, szoktunk is. Előfordul, hogy némelyikünk így vagy úgy el is pusztul. De ezek a szenvedések és pusztulások szintén nem görögtűzben és zenekísérettel történnek meg, ami a hősiességet jelentené, hanem az élet sivár, unalmas módján, lassan felmorzsoló malomkövei és kései között. A tragédiák nagyszerű hősei nem ilyenek. Talán ez az oka, hogy kicsit meg is utáltuk a tragédiákat, az ódákat és a vezércikkeket. Általában a szép szavakat. A mi számunkra a legnehezebb és legnagyobb dolog a világon az lett, hogy egyszerűen legyünk és éljünk. Hát bizony ez nem valami nagy hősiesség, nincs benne pátosz, romantika.
Akkor azonban hallgattam, legfennebb valami affélét mondtam rá, hogy: bizony, bizony... Elvégre miért, mi jogon romboljam én le valakinek a hitét, aki ebben a hitben lelki felemelkedést, tragikai katarzist érez?... Ő hősiességnek látja és nevezi, és ez nagy megtiszteltetés számunkra, akik életünket a kényszerűség és a kötelesség szürkébb szavaival jellemezhetnők.
Hanem csakhamar meg kellett tudnom, hogy nem mindenki így gondolkozik rólunk a távolból. Egy másik ismerősöm ugyanvalóst ellenkező nézetekkel tisztelt meg. Azt mondta, hogy az ő nézete szerint nem vagyunk méltók a történelmi időkhöz, amelyekhez szerencsénk van. Nem vagyunk elég kemények, ellenállók, harciasak és hősiesek. Az volna a felemelő és stílszerű, ha a kisebbségi sorkatona állandóan hörögve állana történelmi posztján, szétszórt hajával, véres homlokával, és naponként meghalna a nemzeti igazságért. Igenis, úgy kell venni a helyzetet, hogy a kisebbségi sorsba jutott magyar önként vállalta misszióját, sőt, erre kötelessége büszkének lennie, s természetes és elvárható tőle, hogy boldogan nyomorogjon és hősiesen pusztuljon el. Hiszen maholnap nem lehet rólatok egy tisztességes vezércikket írni, egy kiadósabb szónoklatot tartani, mondta megrovólag.
Mélyen elszégyelltem magamat, ezúttal éppen ellenkezőleg, a gyávaságunk miatt. Tényleg bosszantó, gondoltam röstellkedve, hogy ez a komisz mindennapi élet nem akar alkalmazkodni a mi nagyszerű hivatásunkhoz. Nem akar alkalmat adni a hősiességre, amit joggal várnak el tőlünk. Rettenetes, hogy a mártírsors osztályosai csak úgy prózában beszélnek, mint akárki fia. Arcpirító elgondolni, hogy minden este lefeküsznek, ágyban alusznak, hadifelszerelés nélkül, reggel felkelnek, közönséges, kicsi dolgaik után látnak, valamit mégis esznek ebédre, éppen úgy születnek, házasodnak, betegeskednek és haláloznak, mint másegyebek. Állítólag — remegve írom le a szót! — néha nevetni és tréfálkozni is merészelnek, jó képet vágnak a rossz játékhoz, időjárásról, vásárról, erről-arról haszontalan beszélgetéseket folytatnak, sőt, olyan elvetemültek is akadnak köztük, akik nem röstellnek színházba, moziba járni, könyveket olvasni, sportolni és egyáltalában élni.
Hej, be nehéz kisebbségi magyarnak lenni! — morfondíroztam magamban keseregve. Csupa szégyenkezés a sorsunk: egyszer azért, mert hősöknek magasztalnak, máskor azért, mert gyávának bélyegeznek. Eszembe jutott, hogy egyszer Kalotaszegen járva, a régi bikali templomban, amelyet szép tarka mennyezetképek ékesítettek, deszkára festve láttam egy furcsa figurát. Sokszínű madár volt, de emberfejjel. A művész oda is pingálta feléje: ,,Ihol az emberfejű madár". De utána meggondolva, hogy fantáziájának e hősies lendülete zavarba hozhatná a jámbor lelkeket, szerényen alája írta ezt is: ,,Nints a világon." Szép erdélyi hős-madár: ragyogó szárnyú, vitézorcájú angyalsas, a valóságban bizony nem vagy a világon, csak amolyan ,,kétlábú, tollatlan állat" vagy, ahogy a görög bölcs a közönséges embert nevezte.
S mivelhogy csak ilyen vagy, nem tudod hősiesebb dolgon törni a fejedet, mint azon a közönséges dolgon, hogy egyáltalában lehetne-e valamiképpen élni, megélni? Megmaradni, dolgozni, csendesen embernek lenni, érdemes módon betölteni az élet apró feladatait, s örömödet találni abban, hogy magyar vagy nyelvben, mesében, dalban, táncban, ruhádban és becsületedben. És békében élni azok között, akik a magukénak örvendenek.
Gyávaság, hogy csak ennyit akarsz? Hősiesség, hogy vakmerő dolgokra törekszel? Nem tudom, nem akarom eldönteni.
Az emberfejű madárról: a lélekről álmodozni mindig csak a legbátrabbak merészkedtek, és vajon nem ezt cselekszi-e a kisebbségi magyar nép, amikor templomát, iskoláját építi, védelmezi, gyakorolja? Amikor árváinak otthont teremt, betegeinek kórházat állít, újságot, könyvet ír és olvas, történelmének emlékeit gyűjtögeti és gondozza? Mikor azért dolgozik, hogy a léleknek ez a csodamadara a gyermekei, az ifjúsága szívében is kibontsa szárnyait, és nekirepüljön a jövendő ködének?... Talán mégsem olyan gyáva, talán mégis van valami keménység, ellenállás, harciasság és hősiesség abban a népben, amely nem akar lemondani a lelkéről?
Igaz, hogy van a dolognak egy másik oldala is. Szegénység, fáradtság, csüggesztő tapasztalások súlya alatt gyakran sóhajt fel az ember a lélek kincseire gondolva: nem érdemes. Nincs a világon!... Minek erőlködni? A sors kérlelhetetlenül be fog telni. El kell vesznünk. És ha már úgyis el kell vesznünk, miért harcolnánk? Jobb csendesen, zajtalanul, nem híva ki magunk ellen senkit, föloldódni, elporladni az erősebb élet, az uralkodó és hódító jókedvű árjában. És ha ez a halálos gondolat végigborzong a halálraítélt népen, vajon egyszerűen csak gyávaság ez? És csak az ő gyávasága?
A kisebbségi sorsban élő magyar népre nézve, ha még egyáltalán számít valamit az egész magyar nemzet öntudatában, hogy létezik-e vagy nem — ezek a romantikus ,,hősiesség"-képzetek és ezek a méltatlan ,,gyávaság"-vádak egyaránt lényegtelenek. Más, reálisabb és termékenyebb szempontból kell néznie önmagát, és kell néznie őt a magyarországi magyarságnak is.
A következő kérdésekre kell világos és gyakorlati feleletet találni:
1. Mi az, amit a kisebbségi magyarság saját erejéből megtehet önmagáért, és mennyiben van annak, amit megtehet, önmagán túlmutató jelentősége?
2. Mi az, amit a magyarországi magyar nemzet tehet meg kisebbségi sorsba jutott véreiért, és mi lehet az a cél, amiért azt meg kell tennie?
Az első kérdésre megfelelni csak akkor lehet, ha a tizenhat esztendős kisebbségi sorsfolyamatot alaposan és belülről ismerjük. Megvallom, magam is csak egyik részletében ismerem azt: az erdélyi magyarságra vonatkozóban. Feleletem tehát bizonyos korlátok között érvényes, de mégis azt hiszem, hogy más kisebbségi nemzetdarabok életének tanulságai csak színezhetnék, kisebb módosításokat adhatnának hozzá, lényegében azonban mégis ugyanazt az eredményt szolgálnák. Ha tehát a következőkben erdélyi magyarságról beszélek, ezt azért teszem, mert konkrét módon és hitelesen akarok beszélni, de viszont abban a meggyőződésben, hogy általánosságban a kisebbségi magyarok összességéről is beszélek. Az elmúlt tizenhat esztendő az erdélyi magyarság életében, egyre gyorsuló tempóban, egy elkerülhetetlennek látszó folyamatot jelent: az intézményszerűségtől az atomizálódás felé. Az öröklött és létesített külső szervezet: a politikai párt, közgazdasági és kulturális intézmények, tradicionális közjogi fogalomrendszer az önvédelmi frontot érő rendkívüli külső nyomás folytán egyre inkább szakadozik szét a kisebb gazdasági és kulturális csoportok, családok és egyének atomjaira. A magyar földbirtok eltűnése, túlterheltsége, a nép tulajdonában maradt apró holdacskák elégtelensége a szaporodó család eltartására, adósságok, adóterhek és végrehajtások, a magyarságnak a városokban való leszorulása, a magyar pénzintézetek csődje, a vidékek és falvak hatósági és szabad egzisztenciákkal való behálózása, a különféle politikai és társadalmi akciók, a magyar iskolarendszer külső és belső okok miatt való sorvadása kétségtelenül bizonyítják az eddigi önfenntartási forma tarthatatlanságát.
Ami pedig a külső tények mögött alakult ki, magának az erdélyi magyar gondolkozásnak átalakulása, föltett kérdésünk szempontjából még sokkal figyelemreméltóbb. Az erdélyi magyarságot történelmi tradíciókból és adott helyzetekből kifolyólag mindig jellemezte bizonyos autonomikus fölfogás, az öncélúság érzése, vagy talán csak illúziója, éspedig a magyarországi magyarsággal szemben is. Ehhez az érzéséhez vagy illúziójához új helyzetében is gyakran menekült az erdélyi magyarság, és ez gyakorlatilag azzal a jelentőséggel bírt, hogy összetartó erőnek bizonyult létharcában. Ez a ,,transzilvanizmus" szélesedett ki publicisták, írók, művészek, egyházi vezetők gondolkozásában olyan akciókká, kísérletekké, melyek az Erdélyben élő román, szász és magyar nép között keresték a szellemi közeledés és a gyakorlati együttélést megkönnyítő kapcsolatok szálait. Ezen a téren azonban csak nagyon elszigetelt, esetleges jelenségek alakultak ki. Ellenkezőleg: ma már azt lehet mondani, hogy ez a ,,transzilvanizmus" megszűnt számbavehető tényezőnek lenni. Az erdélyi románság, ha a maga szempontjából érzi és követeli is sajátos érdekeinek érvényesülését Romániában, teljes mértékben távol áll a magyarság erdélyi koncepciójától. De a szászság is, a hitlerizmus öntudatában, a maga külön ,,birodalmi" missziójának föllángolásában, ma már teljesen eltávolodott az erdélyi magyarsággal való együttmunkálkodás gondolatától. És így az erdélyi magyarság, külső frontján széttöredezve és atomizálódva, belső öntudatában és szellemi életében is egészen és végképpen magára maradt. Ez a helyzet e pillanatban végzetesnek látszik. De szerintem éppen ebben a tényben villan fel az erdélyi magyar, a kisebbségi magyar igazi öntudatának lehetősége. Az erdélyi román tudja, hogy nincs két román probléma, hanem csak egy. Az erdélyi szász tudja, hogy a németség az egész világon egy és ugyanaz. Az erdélyi magyarnak is, mint általában a kisebbségi magyarnak, végre teljes tudatossággal kell ráébrednie, hogy magyar probléma is csak egyetlenegy van. Nincs négy vagy öt magyarság a földön, hanem csak egy. Szó sem lehet az erdélyi vagy felvidéki magyarság elszakított, külön fejlődéséről, öncélúságáról, külön jövőjéről, hanem csakis arról lehet szó, hogy maga a magyar nemzet él-e vagy hal Európában?
Nagyon is érzem, hogy adott helyzetemben milyen veszedelmes kérdések közelébe jutottam. De távol áll tőlem, hogy ennek az egyedüli nagy követelménynek, az egyetlen magyarságnak külső, vagy mondjuk, politikai elképzelési formáit feszegessem. Nem vagyok politikus és hála Istennek, nem vagyok felelőtlen légvárépítő sem. Különben is az a véleményem, hogy a politikai megoldások önmagukban véve még nem tesznek egy nemzetet életképessé, ha az önmagában nem bírja az élet erőit és feltételeit. A magyarság kérdése az én szememben szellemi kérdés, mely minden adott helyzetben és azon felül létezik és megvalósítandó.
A kisebbségi magyarság, amíg bírja, intézményesen, s ha már nem bírja, atomjaiban, utolsó kis ízecskéjéig az egész magyar szellem részese, és ebben a mivoltában kell részt vennie azoknak az államoknak az életében, ahol él. Öncélja csak abban a szűkebb értelemben van, hogy önfenntartása egyúttal feladata is, de életének értelme, tartalma, magasabb értéke csakis abban van, hogy egész mivoltával túlmutat önmagán, és az egyetlen magyar szellemiséget reprezentálja bárhol a világon. (...)
Ha hozzá szeretne szólni, jelentkezzen be
Felhasználónév:
Jelszó:
Regisztráljon most