Mindent bekebelezni... (A Székelyföld elrománosításának kísérlete, 7.)

Nekik volt pénzük. Ők kaptak mindenféle engedélyt, hogy exportáljanak, s a privatizálásnál ez volt az előnyük. A szállodát a városházával szemben szászrégeniek vásárolták meg. Így vették meg a különböző protokollcélokra használt vendéglőket, épületeket, Ceauşescu-villát. Itt magyar senki sincs ebben a kategóriában. Azóta vállalkozók vannak, de nem olyanok, hogy tőkeerősek lévén, tudjanak még nem tudom, miket felvásárolni. Vannak ügyes vállalkozók, akik éppen csak hogy fenn tudják tartani a vállalkozást, de olyan értelemben nem tőkeerősek, hogy bele tudjanak szólni a nagy privatizációkba. Vannak nagyon ügyes szakemberek, akiknek kisebb vállalatokat sikerül. (F. I.)

S hogy ez így van? Amikor Kovásznán legelőször dobra akarták verni a három központi szállodát, váratlanul megjelent egy nagykanizsai vállalkozó, már a teremben vették észre a kalapácsosok, felfüggesztették, majd bizonyos iratok hiányát „tapasztalták", s az árverés elmaradt. Pedig nagyon felkészültek rá, azt is elhíresztelték, hogy a borvizek fertőzöttek, hogy egy leromlott, lezüllött szállodalánc olcsó pénzen kerülhessen valaki(k) tulajdonába. Így más megoldás „került", épp csak a városnak s népének nincs sem köze, sem haszna belőle. Pedig a nép, még a „köztulajdon létrehozása előtt", évszázadokon át a fürdőből élt. A fürdőből, a szülőföld kincseiből, melyek most elvétettek tőle, s másokat gazdagítanak. Az „eset" képlet is lehet. Legfőbb kincseink, a természet ajándékozta kincsek mások tulajdonába mentek át. Akiknek ez préda terület. Nekünk meg földünk, hazánk.

Az Őzike, a Szarvas és a Kovászna egy cég, de három szállodája van. Részvénytársaság, brassói székhelyű, a SIF Transilvania tulajdona. Ez befektetési társaság. Akkor a Montana, az a központi szakszervezeté. A Dacia Szálló a munkaügyé. Tehát tulajdonképpen ez olyan, hogy állami. Bukarestben van a székhelyük, viszik el a hasznot. A Héphaisztosz a Szö­vetkezetek Szövetségéé, egyetlenegy, ahol magyar a vezető. A Fenyő Szálló az Állami Protokollgondnokság tulajdonához tartozik. A Ceauşescu-villa szintén. Sinaián van a székhelyük, a központjuk. A nyugdíjasszálló a bukaresti nyugdíjasokhoz tartozik. A legeslegkisebb, a Turista Szálló a helyi szövetkezet tulajdona. Az a legkisebb. (Bo. J.)

Egyedül, amik nekünk, a városnak maradnak, az épületadók. (B. L.)

A sípálya pl. olyan dolog, amit hát sikerült megvennie a Piroşca nevű úriembernek, aki a Magyarósi Szállót is megvásárolta. Nem is tudom, hogy sikerült végül is a Danubius talpa alól kihúzni, egyértelműen komoly körökből élvez támogatást. Erdőszentgyörgyi román ember. Ilyen magánkapcsolatban semmi gond nincs vele, de valószínű, hogy kormánykörökből kapja ő az apanázst, mert nincs lehetetlen. Hogy milyen fejlesztéseket sikerül neki végeznie: a rossz turisztikai évadot záró Szovátán állandóan terjeszkedik. Kugli, medencék, nem a gyógyászat, hanem az élvezetre alapuló fürdőközpont. Ő valószínű, hogy komolyabb lecsapódása a románosítási tervnek. A sikertörténet mindenképpen az övék. Biztos, hogy ügyes, tagadhatatlan, de nem hiszem, annyira jó üzletember lenne, hogy gazdasági recesszió kellős közepén ő mindentől függetlenül ennyire jól haladna. (M. Z.)

A minden javaitól megfosztott nemzet javait betelepített vagy sokszor ide irányított „pénzes emberek" vásárolták/vásárolják fel. Vagy egyszerűen valahol csak eltűntek — nem tudni, hol — erdeink, földjeink.

A szájhagyományt támogató családi levéltárban fellelhető egy ötszázvalahányas számú telekkönyv a következő bejegyzéssel: „Az 1867-ben elhunyt Benedek Imre örökösei: 1. Benedek Imre nagykorú; 2. Benedek István kiskorú; 3. Benedek Félix kiskorú; 4. Benedek Terézia kiskorú." Még a kiegyezés évében befejezte rövid földi pályafutását valószínűleg negyvennyolcas üknagyapám Gyergyószentmiklóson. Legnagyobb gyermeke 1852 és 1936 között lakott, Trianon előtt és után, abban a házban, amit szülőházamnak tartok, nagyanyámmal, Burján Tamásné Benedek Karolinnal együtt, aki 1882 és 1985 között túlélte a Monarchiát, a két világháborút, majd a Magyar Autonóm Tartományt, hogy Hargita megyeivé váljon. Ilyen földrajzi dinamikák ellenére a telekkönyv megőrzött egy öt és fél hektáros erdőt Csiszérben, ami éppen mások tulajdonába került Hargita megye azon időszakában, amelyet az RMDSZ fémjelez. Ha még ideszámítom az ezredfordulón letarolt beerdősödött kaszálóimat, akkor ezzel a trianoni győztes területen a trianoni veszteség csúcsára jutottam. Mostani évtizedeimhez kellene hozzácsapnom még a nagyanyámét, hogy teljes értékűvé újuljanak külterületeim e több mint walesi, orwelli tartományban. (B. E.)

És az otthonaink idegen kézre juttatása.

Sepsiszentgyörgyön és a környező falvakban elég nagy százalébkan román ingatlanközvetítő hálózat alakult ki. A gyanútlan áruba bocsátók épületeit csak Brassóban, az ottani román lapokban hirdetik, s azok árát úgy sikerült mesterségesen leverni, hogy a brassói áraknak szinte egyharmadáért lehet itt lakást vásárolni. Így játsszák át román kézre házainkat, kertjeinket. A brassóiaknak megéri, hogy eladják ottani lakásukat, s itt vásárolnak helyébe maguknak harmadáron otthont. Még az sem baj, ha az állás Brassóban marad, megéri akár naponta ingázni. Tele is vannak az új tulajdonosokkal a Brassó és Szentgyörgy között félóránként közlekedő autóbuszok. (Sz. G. E.)

Nyolcvankilenc után a legbiztosabbnak látszó „eredményt" hozó iskolapolitika átmenetileg ismét visszavettetett a közvetlen cél kapujából, mert újra lábra kapott a már-már teljesen felszámolt magyar oktatás, illetve a magyarul tanulás vágya. Ahol tehették, leváltak a „magyar tagozatok", s önálló intézményekké szerveződtek, a gyerekek is visszamentek a magyar osztályokba. S más oldalon is volt kényszerű hátrálás, a sok régi gyár felszámolása, az ipar teljes átstrukturálása, majd a kezdődő gazdasági válság visszavetette az üdvözítő másoknak a „munkahely-teremtés" lehetőségét is. Ilyen körülmények között, nem feladva az „ügyet" kellett előbbre lépni.

A működő tőke olyan mértékben nem jött be, ahogy szerettük volna. Az kellett volna, hogy olyan intézmények jöjjenek létre. A bútorgyár, készruhagyár megszűnt, mind visszaszorultak. Termelőintézetek, gyá­rak tulajdonképpen nincsenek. A közössé­geink, sajnálatos, csak az adókból és az effajta illetékekből… Az ipari fejlődés visszafejlődött. Azt fel kellett volna újítani, hogy technológiailag megfeleljenek… (Cs. Cs.)

Hogy a nyomás több részről, több forrásból jöjjön, új(-régi) „megoldáson" is kellett hát gondolkozni. És jött az egyház mint az elrománosítás mindenkori és pillanatnyilag legfőbb élenjárója.

Nálunk az ortodox egyházon keresztül megy a románosítás. Ezt az ortodox templomot az iskola udvarán akarják felépíteni. Úgy, hogy lebontanak egy százéves épü­letet. A polgármesterünk ezt jóváhagyta. És a következő tanácsülésre kértük, hogy töröljék el a megállapodást, nem tudom, mi lesz. Úgy másképp nem tudnak, mert most munkahelyeket nem tudnak teremteni. Osztályokat nem tudnak, mert nincs román gyerek, Nyárádszeredában két év alatt két román gyerek szü­letett. (Cs. S.)

Szovátán három templomuk van, magyar templom is három van. Az unitáriusoknak most sikerült egy templomot építeniük, nekik már nem tudom, hány éve a harmadik fölépült. (M. Z.)

Cserhát… Ez egy kigondolt, gonoszan jól megszervezett akció volt. Magyar intézményt ígértek, s román apácarendnek játszották át az épületet. Egy más olyan elgondolás volt, amelyik tulajdonképpen azt jelentette, hogy valamilyen úton próbáljunk a Székelyföld szívébe, Székelyudvarhelyre is belépni, ami eddig kevésbé sikerült. (I. B.)

Adatközlők: B. E.: Burján Emil, 1947, Gyergyó­szentmiklós; Bo. J.: Bodor János, 1960, Kézdivásárhely; B. L.: Bodó Lajos, 1953, Kovászna; Cs. Cs.: Csedő Csaba, 1943, Csíkszereda; F. I.: Fodor Imre, 1938, Csíksomlyó; I. B.: Incze Béla, 1941, Székelyudvarhely; M. Z.: Márton Zoltán, 1968, Marosvásárhely; Sz. G. E.: Szőcsné Gazda Enikő, 1968, Kovászna.