Felfelé terelik a vizet Bélafalván

Szombat reggel fél hatkor úgy pizsamásan, papucsosan kimentem megnézni, hogy mi a helyzet. A két bennvaló között van egy sánc, az tele volt vízzel, és nem tudott elfolyni, mert a kert végében a polgármesternő elrekesztette — így hát jött vissza, dombra felfelé a víz, de az utcára sem tudott kifolyni, mert ott is el volt dugulva az áteresz. Hamar csákányt ragadtam, és kipucoltam a betonkarikát (a párom is segített), aztán bekapcsoltam a kis vízpumpánkat, és két vederrel is hordtuk ki a vizet az udvarról. A hátsó kertben volt megállva — csizmaszáron felül ért —, és az első udvart is elöntötte félig. Onnan folyt át a szomszédba, a polgármesternőnek már a házát is nyaldosta, mert kissé alacsonyabban fekszik, ezért ott is sáncot ástam, aztán hátramentem a kertbe. Ekkor került elő a polgármesternő, és azt mondta, hogy ráeresztettem a vizet. Nekik a kertjükben nem is volt víz, csak a hátsó udvarban, ahova visszafolyt a sáncból. Ő azt mondta, hogy le kell mélyíteni az árkot, én azt, hogy ki kell venni a torlaszt, folyjon el a víz. Mire ő, hogy inkább én is dugjam el, mert a vízzel mindenki azt csinál, amit akar, én is igyam meg a magamét. Összetett kézzel kértem, hogy őrizzük meg a békességet, mert beteg vagyok, és nem szeretem, ha hangoskodnak velem, de letorkolt: itt ő a polgármester, csináljam, amit ő mond. Otthagytam, kimentem tovább mélyíteni az árkot — ő azonban utánam jött, és megkérdezte, kinek a jóváhagyásával ások. Hát szerintem árvízben nem az az első, hogy pecsétért futkossunk, hanem hogy minél hamarabb leeresszük a vizet — feleltem, mire bolond, hülye, tehetetlen és gyáva alaknak nevezett (a párom előtt). Elismertem, hogy bolond vagyok, hiszen neki ástam ki az árkot is, de nem érte be ennyivel, hanem kihívta a rendőrséget, alpolgármestert, titkárt, de azok is nekem adtak igazat, amikor szétnéztek. Az őrsvezető azt mondta, másnap sáncot ásat annál a szomszédnál is, ahol tó keletkezett, de vasárnap esett, hétfőn sem jött senki, csak kedden jelent meg három ember. De hol! Nem a tónál, hanem fölötte ástak, éppen ott, ahonnan megtelt a mélyedés. Szóltam a munkásoknak, hogy ott nem fog tudni lefolyni a víz, felfelé nem ürül ki a tó — ők meg azzal védekeztek, hogy nekik az utasításuk arra a helyre szól. Kimentem az utcára, megint jött a polgármesternő, kérdőre vont, hogy miért nem hagyom az embereket dolgozni. Le is cigányozott, az őrsvezető is hallotta. Aztán mégis én kaptam figyelmeztetést a rendőrségtől, aki sáncot ástam — az volt ugyanis a feljelentésben, hogy elárasztottam a polgármesternőt az eső után (mintha az esőt én irányítanám), és fel fogom gyújtani a házát. A törvényszéken is panaszt tett, hogy hangoskodtam, most már onnan is várom az idézést. És nem tudom, mi következik, hiszen nekem utoljára azt mondta, hogy addig szekál, amíg elköltözünk. Holott azelőtt három évig a legjobb szomszédok voltunk. Valóban igaz, hogy bajban ismerszik meg az ember!

MELZER IMRE, Sepsiszentgyörgy