A táj megejtő varázsa

Az alkotótábor a Középajtáról elszármazó, jelenleg Veszprémben élő Sebestyén Erzsébet ötlete volt, Berszán István lelkipásztor is felkarolta, az alkotótábor megrendezését, a megyei tanács, politikusok, vállalkozók is támogatták. Ötvenhét festményt állítottak ki, egy részük el is kelt, a többit a művészek az egyháznak adományozták. Berszán István köszöntőbeszédében azt is megígérte, hogy az alkotótábort jövőben is megrendezik. Hagyományt akarnak tehát — nagyon helyesen — teremteni. Ennyit elöljáróban.

A kiállított festmények jelentős része — mutatva, hogy a művészeket megigézte és elvarázsolta a táj különös szépsége — Középajtát és környékét örökítik meg. A veszprémi Horváth Lajos megejtő, hangulatos utcaképein éppen úgy falujukra ismerhettek az itt lakók, mint a kassai Tóth József középajtai házakat megörökítő festményein, ahol időnként játékosan a gazdák neve is szerepel (Jóska háza), a sepsiszentgyörgyi Nicolae Barb egyik képen a főutcát jeleníti meg, a baróti Rácz Magdolna megfesti, többek között, a paplakot, de őt már elbűvöli a környező táj is, nagyon szép a lila tónusú Ölelkező fák című festménye. Szabó Ottó kassai művészt a jellegzetes székely falu hangulata ejtette meg, míg az itt születő és felnövő Sebestyén Erzsébet megható faluké­pein átüt a tagadhatatlan nosztalgia. Rendkívül izgalmas Szappanos István kecskeméti művész kavicssorozatának két kiállított darabja is, különösen a Kék kavicsok, erdélyi tájai is fenséget sugároznak, különösen a kiállítás talán legszebb festménye, az áttetsző Párás reggel. A nagybányai Kondrák Matyikó Margitot is a középajtai táj atmoszférája izgatja, de ő már virágokat is fest, pipacsokat, napraforgókat, akárcsak a jászvásári Daniela Marele, aki csak és kizárólag virágokat, helyenként bravúrosan emelve ki környezetükből ezeket…

Van itt tehát minden, ami a középajtaiak érdeklődését felkeltheti, és nemcsak az övékét: az ismerős utcarészletek, a kapuk, házak, a mezők, a patakok, a fennsíkok, a virágok. Egyvalami hiányzik csak, az ember, aki ténykedésével értelmet ad ennek az egésznek. Kár, nagy kár, hogy — valószínű, az idő rövidsége miatt — nem készültek portrék, és nem jelent meg szokásos munkafolyamataiban az ember. De ami késik, nem múlik.

Az itt lakók pedig meggyőződhettek róla, hogy a csúcstechnológia korában, a huszonegyedik században is érdemes a hazai tájat viszontlátni festményeken, hiszen ez mégiscsak más, mint a színes fotográfia. Emberibb, megejtőbb, időnként erős atmoszférát sugároz, amely megejt és hálójába csalogat, mint lepkefogó a színes pillangókat.