Szánok csöngetnek, uramisten,
halálunk merre ringat.
Nagy, farkasfényű éjben
halottat nézni most megyünk.
Haja selyemből, hófehér,
mi jövünk csengettyűs szánokon,
rókák futását csodálván
lószagú szőrpokróc alól.
Elveszett világ vicsorog,
halálba táncolt szüzek rínak,
sikítva, mint a trombiták,
vak menekülők kürtjei.
Fekete csontú kertünkben
titokzatos, mély lábnyomok:
se ember, se állat — semmi,
maga a gyilkoló idegenség.
Kötelek lógnak, lengenek,
végük igéző szép hurokban,
nem parancsolnak, súgnak csupán
kenderföldek zöld hangjain.
Már incselkedőn mindenik,
lengedez, billen, fordul is,
hogy megbotlik mind a szó,
csöndesül, akad, megszakad.
Szánok csöngetnek valahol,
halottat nézni most megyünk.
Vess elénk, ha tudsz, akadályt,
gyémántzúzmarás istenünk.