Gólyáink afrikai útját követő kilyéni honvéd (Aalékok a Gyimes-völgyi zászlóalj kitöréséhez)

Üzenetét fia, Fazakas György — George Fazakas — juttatta el a Háromszékhez, amelyet, amint írja, mintegy két éve folyamatosan olvas. A lapszámokhoz második unokahúga, a sepsikilyéni Székely Zsuzsanna révén jut hozzá, aki áldozatot, fáradtságot nem kímélve minden héten elküldi az újságot, s ,,habár többször kértem címet, bankszámot, hogy megtérítsem a kiadásait, csak annyi a válasz: Te ne törődj semmivel, te olvassál magyarul." Ez a tett — folytatja — nagyon sok otthoninak is példa lehetne, főleg egyes politikusoknak, de másoknak is, főleg akiknek külföldi hozzátartozói vannak, akadnak ilyenek, sajnos, bőven.

Fazakas János Kilyénben született 1921. november 21-én. Regényes életútjának csak egy, 1944—45-ös mozzanatát meséli el, ami ,,Gyimes Kislak" — valószínű, Gyimesközéplok — közelében esett meg vele. A történettel a Sebő Ödön főhadnagy (a gyimesbükki helyőrség parancsnoka) által vezetett határvédők bravúros kitörésének állít emléket élő tanúként.

,,1944 nyara. Meleg van, sok eső. A 72-es határvadász katonazenekarban szolgáltam Csíkszeredán. 1942-től a háború végéig, ami engem 1945. május 5-én ért Passauban, Németországban. 1944 közepén Gyimes Kislak (?) közelébe lettünk helyezve. A frontra, ahol a harcok folytak. Egy napon a karmesterünk, Véninger László hadnagy összehívta a zenekari tagokat, és kihirdette, hogy keres két önkéntest.

Többen jelentkeztünk. Jónás András (Bandi) szakaszvezető engem választott társául, Fazakas János őrvezetőt. Egy csoport tiszt kihallgatott bennünket, és kioktattak. Utána útnak indultunk. Kb. 18 órát jártuk a környéket, amíg sikerült megtalálni, és bejutni a körülzárt helyre. Rögtön vittek a főhadnagy elé, a parancsot leadtuk, haditaktika lehetett, hogy miként fognak kitörni a gyűrűből. A főhadnagy azt kérdezte először, hogyan kerültünk oda, Jónás szakaszvezető így válaszolt: nem tudjuk, de itten vagyunk, alázatosan jelentem, és a parancsot teljesítettük. Ekkor kezet fogott velünk és megdicsért, majd kiadta a parancsot, hogy adjanak valami ennivalót, amiben ők sem bővelkedtek, és utána térjünk vissza az ezredünkhöz az ő üzenetével.

Kb. két héttel később a zenekart leváltották a frontról, vonatra rakták, és Kolozsvárra irányították, onnan pedig tovább. Engem megbízott a hadnagyunk, hogy másik három fiatal zenekari gyerekkel szállítsuk utánuk a hangszereket, felszereléseket egy szekéren, amit két póniló húzott; egy hadnagy kísért a hátas lovával. Így kerestük a zenekart kb. hat hétig. Persze mindig irányítottak tovább Sopronig...

1945 márciusában Ausztriába értünk, onnan Passau következett, Németország. Nagyon sok nehézségen és bajokon, éhségen mentünk keresztül, de megmaradtunk, Isten segedelmével."

Záradék: ,,A Háromszéket nagyon nagyra becsülöm, mindent meg lehet találni benne. Boldog vagyok, hogy olvashatom az újságot. (...) Attól függetlenül, hogy hűtlen lettem hazámhoz, testvéri üdvözletemet és tiszteletemet küldöm önöknek."

Egyszerűen megrendítő, hogy hatvanöt év távlatából, és abból az irdatlan távolságból, ahová rendszerint csak a háromszéki gólyák, a szülőföldhöz való ragaszkodás szimbólummadarai jutnak csak el, ekkora ragaszkodással kötődjék szülőföldjéhez egy nemsokára kilencvenéves, egykori kilyéni fiatalember. Szeretnék hozzájárulni a múlt feltárásához, és alátámasztani azt a két cikket, ami Sebő Ödön főhadnagy történetéről szól — írja.

Természetesen mi csak találgatjuk, hogy melyik lehet az a bizonyos két cikk — interneten az Erdély ma portál közli sorozatban Sebő Ödön világháborús visszaemlékezését Halálra ítélt zászlóalj címmel, és fia, Sebő Ferenc juttatja el a nagyvilágba az édesapjáról készített filmeket, visszaemlékezéseket, ide illik Fazakas János őrmester története, amint a bekerített gyűrűben rekedt helyőrség kitöréséhez a taktikai parancsot tizennyolc órai keresés után eljuttatják. (A kitörés egyébként sikeres volt, Sebő Ödön maradéktalanul kimentette katonáit.)

Kilyéni Fazakas János egy kijelentését igazítanók csupán helyre. Nem hűtlen ő sem szülőföldjéhez, sem hazájához, hanem hős, és nem csak az 1944-es, bajtársait mentő Gyimes-völgyi küldetés sikeres teljesítésének okán, hanem azért is, mert az irdatlan földrajzi távolság és a 65 esztendei távollét dacára is ennyire ragaszkodik szülőföldjéhez.

Megérdemli, hogy faluja tiszteletbeli polgárai közé fogadja.

És minden tiszteletünk a kilyéni Székely Zsuzsannának, aki ezt a kapcsolatot ápolja, és lehetővé teszi, hogy az oly messzire szakadt hazánkfia és az ő György fia, meg mindazok, akiknek a kiolvasott lapszámokat továbbadja, magyar nemzettársaink Afrikában is tájékozódhassanak afelől, hogy az itthoniak miként igyekeznek megtenni azt, amit megkövetel a szülőföld védelmezésének mai parancsa.