Látogatás a kutyamenhelyen

Ki is mentem megnézni az egyik szomszédom kisfiával, megsimogattuk az összes bezárt buksit, és három kutyát kivittünk az ottani játszótérre, hogy szabadon szaladgálhassanak legalább egy órát. Azt látni kellene, ahogy a rohangálás közepette hozzánk szaladtak, körbeugráltak, és kikövetelték a simogatást, babusgatást. Nagyon meghatott, ahogyan az egyik gondozó körülvezetett, minden kutyát a nevén szólított, mindenikhez volt egy kedves szava, az egész magatartásából látszott, valóban szereti az állatokat.

Nem értem, miért nem vállalja fel jobban a Háromszék ennek a menhelynek az ismertetését — egy nemrégi számban láttam egy képet és néhány sort egy szombati örökbefogadási napról. Nem kell ilyen kutyabolondnak lenni, amilyen én vagyok, de ha már van egy ilyen dicséretes kezdeményezés szegény elűzött, eldobott állatok érdekében, jó lenne egy picit ránevelni az embereket és főleg a gyerekeket arra, hogy az állatok is érző, a kutyák pedig igenis nagyon értelmes teremtmények. Nagyon nagy szükség lenne arra, hogy akinek ideje engedi, kimenjen néha, és sétáltasson meg, simogasson meg néhány négylábút. Ezáltal megismernék, megszeretnék őket, és talán olyan is akadna, aki hazavinne egyet-egyet, mert már így is több a kutya, mint amennyit akkora helyen tartani lehet. Ezt a civilizáltabb országokban már így művelik, és nem nézik sintértelepnek a menhelyet, ahol elaltatásra várnak a ki nem váltott állatok.

HOLLÓ ÁGNES, Sepsiszentgyörgy