Fekete Vince új, Védett vidék* című verseskönyve egy Szabó Lőrinc-mottóval indít A hitetlen büntetése című hosszú költeményből:

,,mert rettenetes, hogy az ember / útja oly silány s oly rövid / a földi portól a veszendő / húson át vissza a porig". S aztán két cím nélküli vers, e négy sor megdöbbentő variációja fogja mintegy két zárójel közé a könyvet. A nyitó fragmentum egy sodró futamra épül, szabad versben: ,,Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen / gépies, nem lehet ennyire pimaszul, / szemtelenül és megmagyarázhatatlanul / monoton nem lehet minden…" A záró egy szonettben: mert nem lehet, hogy ,,...kezdődjék megint ugyanonnan / újra, míg recsegve-ropogva kinő / az elszáradt sásból az idő, / s vizébe halkan belecsobbanj…/ Születés, pusztulás ott a habban, / újra csak újra, soha meg nem szűnő…"

E két, az emberi létezés védtelenségét variáló vers (,,szűnünk egy miccenésre" — mondja valahol Kormos István) fogja össze a több ciklusba foglalt verseket, amelyek részben egy, a Fekete Vince eddigi verseiből ismert, régi hangot visznek tovább, A jóisten a hintaszékből című gyűjteményes kötet Leveleskönyv című ciklusának önelemzésekre épülő, a veszteségekkel, a csalódásokkal, a pusztulással szembenéző világát, részben a régi Kézdivásárhely felidézésével, különféle bravúros átiratokkal vagy felismerhető allúziókra és idézetekre épülő versekkel helyezik mintegy általánosabb távlatba mindezt. A Vak visszhang című ciklus egy szerelem utolsó vagy utolsó utáni pillanatait idézi fel egy erdei kirándulás alig-eseményeinek visszapillantó tükrében. Az erre rímelő Védett vidék egy feltehetőleg Szent Anna-tói utazás keretében tudatosítja a veszteségeket. ,,Talán jobb lett volna, ha akkor egyből vége… / Mert így szálanként tépdestük ki magunkból pár / év minden apró rezzenését..." (Barlangok, tengerszemek) Vagy: ,,Hogy aztán eligya a hangot / a napfényes kékség. És mintha mi sem történt volna — / csak a felszín, a homok, a víz." (Csak a felszín) Érdekes az is, hogy ez a veszteségekre koncentráló hangulat tér vissza egy tengerparti utazás történéseit idéző, Csend című ciklusban is. S a hatodik vers mintha össze is kötné a két ciklust: ,,Akik csak idevalók, nem ismerhetik a hegyeket, / hogy melyik elhagyott esztena kalibájában / lelnek éjszakára szállást, találnak eldugott avas / szalonnát, dohánymaradékot, száraz kenyeret. / Az érzést, amikor az erdőaljra s a lankákra / visszaülepedik a csend. / Nem ismerik a csendet, csak a zúgást, az ütemes, / egyenletes hullámverést."

A mindig figyelő tekintet önmagára, érzéseire, veszteségeire irányul, de a tájra is. Néhány összegező nagy versében azután mindez összefonódik dacosan, vonzóan, felejthetetlenül. Itt van a kötet s az utóbbi évek egyik legszebb magyar verse, A film, amelynek megejtő rigmusaiban, egész a tengert idéző, sodró hullámzásában fel-felhangzik még Babits Mihály Ősz és tavasz között című versének lamentáló hangja, de a kézdivásárhelyi piac estéjének bravúros látomása mintegy összegezi a kötött világát. ,,És ha eljön, újra el az este, / vár az éjre türelmesen fekve, / dolgai is, mint cipők, ragyognak, / s forog az éj, s a házak forognak, / tiszta cipők készenlétbe téve, / s rajta a föld kétméternyi mélye…" S akkor megint elölről, mert nem lehet…

* Fekete Vince: Védett vidék. Versek, 2003—2010. Erdélyi Híradó, 2010