Felső-háromszéki utcakép

Persze, az erdélyi utak! Erdély eme szegletének útjai a régebb erre járók emlékeiben hírhedtek, és ezeket az impressziókat nehéz utólag a memóriából törülni. Akkor legyen Ojtoz-völgye — ajánlom. Aszfalt, romantika, a Pittino Anselmo fogadóban kulturált szálláshely is foglalható. Ojtoz előtt körbejárják Felső-Háromszék nevezetességeinek egy részét, majd az ózondús hegyi levegőből, a táj varázsából szippantanak, hogy ideig-óráig a nagyváros zaját, az aszfalt és a kőépületek közé szoruló hőséget, a kipufogó gáz szagát feledhessék.

Újságíróként amúgy is rég nem jártam Háromszék keleti kapujában, előzetesen szétnézek tehát az Ojtoz völgyében, hadd lássam saját szememmel is, mit ajánlottam a vendégeimnek.

Az Anselmo-halastó

A kézdivásárhelyi impressziókról most nem szólok. A volt vargaváros kulturális, turisztikai kínálata, a székely történelembe ágyazott múltja nagyjából ismeretes.

Tudom, hogy a beszédes nevű Oroszfalu is a város része, de számomra a város a gyalázatos állapotban lévő vasúti átjárónál véget ér.

Ez az átjáró évtizedek óta a nemzetközi humor forrása. Észak-európai utamon is visszahallottam sztentori kacagások közepette, hogy a Berecki gyorsnak csúfolt rozoga szerelvény a vasúti átjáró előtt úgy tesz, mintha füttyentene, megáll, a vonatkísérő kiszáll, a sorompót lekurblizza, a szerelvény átdöcög, sorompó fel, kalauz vissza, újabb fittyes füttyentés, és rohan a ,,gyors". (Hiá­ba cserélik jobb képűre a rozoga szerelvényt, csökkentik a menetidőt, a ,,régi emberekben" a kép így rögzült, nehéz törülni.)

Közben a 11-es nemzeti úton, amely a márkás moldvai „pityókabor" fogalmával is megajándékoz, a várakozó kocsisorok sofőrjei és az utasok — elnézést — röhögnek ezen a nyomorúságon. Csöndes mosollyal csatlakoznak hozzájuk az út menti integetőben álló felső-háromszékiek is, akik a menetirány túlsó oldaláról szemlélik a jelenetet.

Van valami jó is ebben a nyomorúságban: a kocsi rugózását és alvázát próbára tevő vasúti átkelés borzalmát feledteti. És mindenképp kellemesebb kacagni, mint az embernek kél káromkodni kedve szerint atyamáriázni. (Egyébként Kézdivásárhely szentkatolnai kijárata is gyalázatos állapotban. Vajon a tervezett útfelújításba belefér-e ennek a több pár, gyomokkal álcázott vasúti sínen átdöcögtető átkelőnek a felújítása?)

Az Oroszfalun áthaladó országút sem vezet Székely mennyországba. Kocsi kocsit ér, biciklisek, gyalogosok egyvelege araszol, a gépkocsivezetők arcán a vasúti átkelői kacagás komorrá torzul, s a homlokráncokat még az útkanyarban a forgalom fölött őrködő rendőrkocsi látványa sem tudja kisimítani. A falu régi arca a zsúfolt forgalom mellett még annyiban módosult, hogy a településen sűrítményszerűen sorjáznak az új és használt gépkocsik, mezőgazdaságigép-lerakatok, s a falu északi végén városias épületek magasodnak a falusi panoráma fölé.

Északabbra a háromnyelvű falutáblás Szászfalu és hosszúságát a nevében is hordó Nyujtód mezsgyéjén a Hodor virágkertészet. Jó érzéssel pillantok a vállalkozás gyarapodását jelző építőtelepre, a kiterjedt kertészetre. Főleg egy szubjektív emlékcsokor miatt. Amikor évekkel ezelőtt észrevettem, hogy a kerti törpék ide is elhozták Aladdin lámpását, s a műanyag gólyák is hosszú, vörös festékes lábaikkal itt keresnek kígyót-békát, megálltam, és nemtetszésemet szóvá is tettem. Féltem, hogy egy újabb korondi, kőrösfői giccs- és szégyenvásárhely tolakodik be hozzánk is. A férfi — nem tudom, a mostani tulajdonos-e, akiről Kisgyörgy Zoltán kollégám igen szép riportot írt — azzal vigasztalt, hogy nem a helybeliek, hanem a hegyen túlra tartók vásárolják. Aztán megegyeztünk, hogy az ő ízlésüket sem kell tovább rontani.

Győztünk. Főleg a nyujtódi kertész vállalkozó.

Nyujtód helyreüti az oroszfalusi utcaképet: egykanyaros, tágas, szellős út vezet át rajta. Nem vagyok magamra, akit a gazdaporták elé kirakott és fizetés dolgában többnyire a vásárló becsületére bízott árukínálat, a terményt a burgonyafajták szerint elkülönítő piros és halványsárga pityókás zsákok, a kötésbe csomózott gyökérzöldség, a murok és petrezselyem, a korai káposzta, mindenféle tök látványa, a frisstojás-kínálat jó érzéssel tölt el. Márkás terményt kínálnak itt, mert amit a székely gazda kínál, az nem vizenyős, íztelen török krumpli, hanem igazi székelyföldi termék és termény. Csernátoni szomszédunkat, néhai Virág Pista bácsit, ha élne, ez a látvány nagyon boldoggá tenné. Ő kutatta-kísérletezte ki, hogy a kapu elé az asztalkára kirakott, árjegyzékkel ellátott árukínálat az átutazókban milyen viselkedési, erkölcsi reakciókat vált ki.

Fékeztek, megállt a kocsi. Neteztek, nézelődtek, hogy hol az értékei fölött éber szigorral őrködő gazda.

Sehol nem volt.

A kompótosüvegben indítópénzként ott lapult néhány kisebb értékű bankjegy és valami váltónak való aprópénz. Az üzenet világos: fogd, és vidd! De ne csaklizz el semmit! A felajánlott tisztesség fejében tisztességgel fizess! És az átutazók megértették. Tudtommal senki sem csapta be, senki sem lopta meg Pista bácsit. Az elején még a függöny mögül pislogott a kapu elé, a végén már kirakta a portékát, és végezte a dolgát. És a kínált portéka értékéből szépen meggazdagodott. No, nem anyagiakra gondolok, hanem arra az erkölcsi gazdagodásra, amelyből vásárlói is részesültek.

Mert az átutazók nemcsak a friss zöldséget, gyümölcsöt, hanem a székely becsületet is magukkal vitték.

Nyujtód utcadísze tehát az árukirakat. A terménykínálat asztalkáitól rendszerint kerti virágsor vezet a következő zöldséges és gyümölcsös csendélethez.

Lemhény sokkanyaros útján nemcsak a forgalmat korlátozó jelzőtáblák, hanem az út szélén, a villanypóznákon sorjázó gólyafészkek látványa is elkapja a tekintetet. Egyik fészekben három fiókát számoltam meg. (Jól láttam?) Kíváncsi lennék, hány gólyapár telepedett meg itt a Feketeügy felső folyása lapályainak táplálékkínálata miatt. Meglehet, hogy az itt fészkelő gólyák száma ma már meghaladja Cófalva, Barátos, Páké térségének populációját.

Az idei nyár bőséges — mifelénk azért néhány kivételtől eltekintve elviselhető — esőzése következtében fantasztikus mennyiségű gomba bújt elő. Ez a föld megmutatta, hogy ,,mit tud", mire képes. Az útszéli gombaárusok lánca, csodálkozásomra, Lemhénytől Ojtozig ér. A gombabegyűjtés és értékesítés módja annyira sokrétű és annyira égető kérdés, hogy ez majd a sajtóban is megér egy külön misét.

A falun kívüli gombaárusítás mellett Ojtozban új jelenség az eddig főleg Szentivánlaborfalváról és Uzonból ismert útszéli pityókáskenyér- és kürtőskalács-kínálat.

Kenyér és kürtőskalács

Ojtozban kevés túlzással egymást érik a kenyeres és kalácsos asztalkák a porták előtt. A ,,kürtők" gondosan áttetsző celofánba csomagolva kacsingatnak az átutazókra. A barnára pirult cukorzománc átragyog a göngyölegen, a darált dióbéllel megszórt kalács más színkombinációkkal csalogatja a vevőt. A levert héjú házi kenyerek áttetsző bura alatt molett idomaikkal kacérkodnak.

A jelenség felette érdekel, hisz ezek a csak ránk, székelyekre jellemző ,,siculikumok" — a hungarikum mintájára gyártottam ezt a szót — nemcsak jó hírünket, hanem ízeinket, aromáinkat, étkezési kultúránkat is viszik a nagyvilágba.

Végigporoszkálok a falu főutcáján. Meg-megállok egyik-másik árusnál. Megtudom, hogy a kürtőskalácsot ki-ki maga süti. Van, aki az út szé­lére kihelyezett kalácssütőben. Ez a kézművesipar újabb terméke, maga is székely találmány. Egy fogaskerekes, láncáttétes szerkezet egyszerre több kalácsot is forgat a kovácsszénen vagy a jóféle bükkfából helyben, ugyancsak a nyilvánosság előtt elégetett fából nyert parázs fölött.

A tűz, a füst látványa, a levegőben terjengő illat, a kenyér és kalács csomagolása, ,,színe és visszája" maga is reklám, különösen a városi ember, főleg a gyerek számára.

A vert héjú pityókás kenyeret nem helyben sütik, többnyire Kézdivásárhelyről, Bereckből vagy Kézdiszentlélekről szállítják. Rendelésre.

Külön ízlelgetem, amint ki-ki a maga portékáját dicséri. Ez nem valamiféle magamutogató, nem elvont és nem szemtelen piaci reklám, hanem kézzelfogható: vásároljam meg, vegyek másoktól is, és otthon az enyéimmel együtt állapítsuk meg, kié az ízletesebb.

Ami viszont nemcsak meglep, hanem meg is hökkent: sorozatban tiltakoznak az ellen, hogy fotókat készítsek.

Nekem ebben az esetben nemcsak dokumentálódás céljából van szükségem a fotókra, hanem azért is, hogy a köztudatba megpróbáljam beépíteni: az útszéli, porta előtti árukínálat több, mint az eredeti termék vagy termény értékesítése, fontosabb, mint megélhetési forrás, egy tájegység, esetünkben a székelység, a Székelyföld sajátos hagyományainak ápolása, ennek terjesztése, címere, szokásainak, civilizációs szintjének felmutatása, emberi minőségének védjegye. Ebben az összefüggésben az eladó személyisége döntően fontos.

Megállok az egyik kürtőskalácsot és házi kenyeret árusító porta előtti standnál. A kiállítás mintaszerű, kenyér bura alatt, a kalács áttetsző fóliába csomagolva, a kirakott portéka fölött zsindelyes sátortető, az árus/árusok számára is az egykori, kapu előtti, a kerítésbe beékelt vagy ez elé épített fedeles szárnyék. Napsütés ellen, eső ellen. Az árus csinos, magas, szép arcú, jól öltözött lány vagy fiatalasszony. Beszéde iskolázott, kulturált, enyhe nyelvjárási ízekkel fűszerezett. Szemre nézvést, társalgási szintjét tekintve ideális elárusító. Mellette idősebb asszonyok, kinézésre ők is olyanok, akiknek a kezéből szívesen elfogadja a házi kenyeret az ember.

Fotózni akarok. A lány/asszony udvariasan tiltakozik. Sőt, elpirul, és kilép a ,,képből", mert nemcsak őt, hanem a portékát is fotóznám. ,,Nem szeretem — hajtogatja. — Nem szeretem, ha fotóznak."

Átvillan rajtam, hogy évtizedekkel ezelőtt egészen más indíttatással a cigányok tiltakoztak a fotózás ellen. Féltek. Mert azonosítani lehetett őket a milícián, később a rendőrségen. Most vernek le a lábadról, hogy ,,Vetessen le münköt es. S aztán küggye el ide!"

Az elutasítás nyitjára egy másik, ugyancsak civilizált körülmények között árusító asszony vezet rá. A jól öltözött, nyílt beszédű asszony társalgásunk végén többször is megkért, hogy a fotót nehogy közöljem a lapban. Megígérem, hogy nem teszem. De miért ne tegyem? Engedélye van, minden rendben, a standja kifogástalan, szép...

Ne tegye, mert sok az irigy ember. Szégyenszemre a törvényszéket is megjártuk. Az emberek rosszak, jelentgetik egymást.

Aztán ráálltam a témára. Döbbenetes és szégyen. Ojtozban, mindenhol.

Az emberi lélek zománca nem mindig olyan, mint a kürtőskalácsé.

Ki gondolná, hogy ennyi kívánatos szépség, ízesség, zamatosság mögött a sárga irigység epéje keseríti meg az emberek életét, rontja el a szájuk, nyelvük, hírünk ízét?