Hiányérzet, sejtelmek, formák (Tárlat)

A különféle technikákat alkalmazó grafikák bizonytalanságérzetről árulkodnak, az állandó kísérletezés, keresés ezt a gomolygó, sokszor pontosan szavakkal meg sem fogalmazható nyugtalanság- vagy bizonytalanságérzetet próbálják kivetíteni, tárgyiasítani, megrajzolni. Egy ősi, a művészet erejébe vetett végtelen mágikus hit munkál itt, ha lerajzolunk valamit, birtokoljuk is, ha megfogalmazzuk érzéseinket a grafikák nyitott szürreális terében, uralhatjuk is őket.

A valóság elemei nyomokban fellelhetőek a bizarr, sokszor groteszk rajzokon, gondoljunk az Olt menti kavicsokra, vagy a halott énekesre, amely öt változatban, sorozatban ábrázolja egy madárka halálát, vagy a halra, amely mintha egy bestiárium kihullott lapja lenne — itt a megfogalmazás erős, magabiztos és pontos, a hal képe túl is mutat önmagán —, vagy az ablakokra, amelyek egy színes rajzon varázslatosan világítanak, mintha egy mesebeli városba kalauzolnának el, lehet viszont, hogy valahol valóban van egy ilyen város, egy ilyen tér ilyen meseházakkal és fényesen villódzó titkokat rejtegető ablakokkal, de ez most mindegy, a lényeg, hogy a rajz a nosztalgikus elvágyódás példájaként még sokáig lebeg előttünk. Érdekesek a keresztek is, a sötét és világos, bennük versek olvashatók, itt láthatólag nem bízza Nagy a véletlenre az üzenetet, az más kérdés, hogy a szövegek pontosan úgy elbizonytalanítanak. Érdekes, groteszk, bizarr ötlet a kaktuszos rajz, a kaktuszok helyén cipőkkel, melyekből tüskék nőnek ki. Sok minden érdekes itt, még minden mozgásban, alakulásban…

Nagy sok mindennel kísérletezik. Számítógépes grafikákkal is. Amikor erre rákérdeztem a megnyitón, mert ilyeneket most nem állított ki, elmondta, igen végtelen lehetőségeket rejt a számítógép, de azért ő a manualitás híve marad, s végtelenül sajnálja, hogy a számítógépes technika rohamos terjedése miatt háttérbe szorulnak, idővel feledésbe merülnek a régi technikák, a rézkarc például…

Nagy Tibor ezzel a bemutatkozó kiállítással megtette az első lépést.

Elmondtam a megnyitón, hogy a művészetek, a képzőművészet, a színház, az irodalom, a zene végeredményben egy dologban hasonlít a maratoni futásra: végig kell futni a távot, az más kérdés, hogy a maratoni futó beérhet a stadionba, s átszakíthatja a célszalagot, a művészek esetében viszont még stadion sincs.

A többi már rajta múlik, a képességein és a körülményein.