Kultúrdiplomáciai küldetésben (Képzőművészeink Svédországban)

Látszólag nem nagy ügy, ilyenkor, nyáron, a táborozások időszakában egy lehetne a sok közül. Netán kiemelkedhetne amiatt, hogy mégiscsak maradandó alkotásokat hagytak hátra maguk után a távoli svédhonban, egy szeletke Erdélyt, Há­romszéket. Mert igaz ugyan, hogy a kortárs művészet nem nemzetiségfüggő, de gyökereiktől elvonatkoztatni képzőművészeinknek sem lehetséges. Mi több: nem is akarnak, erdélyiségüket hangsúlyozták, ahol csak tehették ― ilyen értelemben hát küldetést is teljesítettek, kultúrdiplomáciait.

A történet jó néhány évvel ezelőtt Balatonfelsőörsön kezdődött a Török villában, ahol a Finn Festők Országos Egyesülete és a helybeli Tölgy Egyesület kezdte tervezgetni egy közös szimpózium ötletét, a most már néhai Györgydeák György kezdeményezésére és noszogatásával, ebbe kapcsolódtak be a háromszékiek, s született meg a hárompillérű szerveződés. 2006-ban az éves táboruk helyszíne Sugásfürdő volt, ekkor már svéd képzőművésszel is bővült a társaság (a Värmland―Háromszék testvérmegyei kapcsolat révén), s hamarost, újabb skandináv állam bekapcsolódásával, négypillérűvé vált az együttműködés ― most épp rájuk került a házigazdai sor, ezért a svédországi tábor. Természetesen, a testvérmegye Arjangon helységében a svéd, finn és háromszéki képzőművészeken kívül (a magyarországiak idén kényszerűségből kihagyták a tábort) most már norvég alkotók is részt vettek.

Kiállítás — előtérben Vargha Mihály szobra

A szimpóziumsorozat idei stációjának a Keresztutak nevet adták, ami korántsem jelent valamiféle behatárolást, megkötöttséget: az alkotói szabadság érvényesítése a legerősebb törvény, s ennek megfelelően a műfaji sokszínűség és átjárhatóság jellemezte az ott született műveket: festészet, grafika, szobrászat, installáció, objekt, fotógrafika, környezetszobrászat műfajában alkottak képzőművészeink, s hogy megnyerte a svédek tetszését a háromszékiek bemutatkozása, arra bizonyíték, hogy vásároltak tőlük műveket. A zárókiállításon egyébként Margaretha Jonsson képzőművész az erdélyi alkotóknál a visszafogottságot, a drámai hangvételt sugalló kemény tónusok alkalmazását emelte ki, a finneknél a könnyed kreativitást és műgondot, a svédeknél a dekorativitásra való hajlamot ― s ha ily sokszínűeknek tűnnek a szimpózium résztvevői, közös bennük a konceptuális szabadság, az, hogy nem a természet szolgai másolását követik el, azaz nem retinával látnak, hanem az agyukkal ―, így kelnek a művek önálló életre.

A tábor pedig, mint minden hasonló: napközben alkotás, esténként megismerés. A háromszékiek vetített képes kiselőadásokkal készültek, egyéni termésük mellett bemutatták alkotói és megélhetési környezetüket is. Aztán kivesézték az épp terítékre került társuk művészetét, lerombolták és újra felépítették.

Jövőben ismét háromszéki helyszínen, Árkoson gyűlnek össze, akkorra már öt ország képzőművészei. Vargha Mihály már szervezi a következő év táborát. Hogy miért tartja fontosnak ezt az együttműködést? Mert járni kell a táncot, nem elég itt csinálni valamit, azt meg is kell mutatni másoknak ― miként azt is látni kell, mások mit és hogyan tesznek. Élen járó példa e törekvésben a Tamási Áron Színház által szervezett Reflex fesztivál, de képzőművészet terén nagy előrelépés az idei tematikus év, a Képzőművészet Éve Há­romszéken számos kiállítás idevonzására adott lehetőséget, s a svéd szimpózium is ennek a vonulatnak szerves része. Csak egy vonzatát kiemelve: ahol képzőművészeink eljártak, mindenütt hirdették erdélyiségünket, újra és újra elmagyarázva, miért s miben vagyunk másak. És ez is az autonómiaépítés egy kis eleme. Szimpátiát kell kivívni, és azt meg is kell tartani, hallatni kell magunkról a nagyvilágban, meg kell mutatnunk magunkat, és akkor lesz eredmény, vallja Vargha Mihály, s példa hitének helytállóságára a nemrég hazakerült Gyárfás Jenő-önarckép.