Két hónapja lakókocsiban (Élet az árvíz után)

A baróti Incze Zoltán kis családjával együtt mindössze néhány négyzetméteren, egy régi hálókocsiban tengeti mindennapjait, miután a város felső végében levő házát a hirtelen megnőtt, ún. Kisbodosi-tó elárasztotta, majd nem vonult vissza. A csinosan megépített ingatlant csak gumicsónakkal lehet megközelíteni, a konyhában, fürdőszobában térden felül ér a víz, az emeleti szoba annyira nyirkos, hogy a modern padló felkunkorodott, a látszólag épen maradt részeken pedig szinte áthallani a víz csobbanását.

Gumicsónakkal a gazdaságban

Incze Zoltán hat éve gondolta úgy, hogy építkezésbe kezd a Barót határától néhány száz méterre fekvő, családja tulajdonában levő területen. Tudta, az EU egyre szigorodó szabályozásai előbb-utóbb kiszorítják a városból az állattartó gazdákat, ezért inkább önként lépett. Néhány hónap alatt megszerezte a szükséges engedélyeket, a Magyarországon több év alatt keresett jövedelmét és a szüleitől kapott támogatást felhasználva felépítette a közel kétszáz négyzetméteres istállót, közvetlenül mellé pedig takaros kis házát. Időközben a közeli hepehupás telket a talajvíz kezdte feltölteni, s rövidesen valóságos tavacska keletkezett. A bányabezárást végző szakemberek azt ígérték, a vizet levezetik, a területet feltöltik, hamarosan megművelhető lesz. Talán ők „feledkeztek" meg, talán a tulajdonosok kérték, maradjon — java részét ő vagy szülei csak bérlik —, de tény, hogy azóta egyre nagyobb a tó, a négy hektárt is meghaladja, s már a vadrécék is tanyát vertek rajta. Akkor még semmi sem jelezte, hogy különösebb gondot, közvetlen veszélyt jelentene.

Amikor más a Barót Napok programjának örvendett, nekik értékeiket kellett menteniük. A tó hirtelen néhány méterrel megnőtt, elöntötte a házat, az istállót és a csűrt. Előbb a harmincnál több állatot szabadították ki, majd az apróbb vagyontárgyakat vitték, menekítették. Az esetet jelentették a polgármesteri hivatalnál, ám a helyi és a megyei kárfelmérők csak két hét múlva jelentek meg. Incze Zoltán állítja: jegyzőkönyvet nem készítettek, de még csak fényképezni sem akartak, ,,látják azt ők onnan is, mi a helyzet", nem kell őket gumicsónakkal az istállóig bevinni. A szemle után nem történt érdemleges változás. Azaz mégis: egy hónapja ismét rájuk szakadt az ég! Ekkor már a hivatalnál nem is tett jelentést, inkább György Ervin kormánymegbízottól kért kihallgatást. ,,Azt kértem, adjanak egy pumpát, hadd szívassam ki, vezessem le a vizet a közeli csatornába, hiszen ha így marad, visszafordíthatatlan lesz a helyzet. György Ervin megígérte a segítséget, de a pumpa azóta sem érkezett meg, mi meg itt állunk a kétségbeesés szélén. Szinte óráról óra látszik, hogy valami tönkremegy. A csempekályha összeomlott, a falburkolat elázott, a hidrofort nem tudtuk kivenni, a vízben maradt tizenegy zsák cement, a körfűrész, a szerszámok és minden gép, amit csak használtunk a ház körül, másfél köbméter deszka, legalább 6—7 szekér széna és a tüzelőfa. Az épületek falai szinte két hónapja áznak, s ha hamarjában ki is tudnánk szívatni, akkor sem hinném, hogy meg tudnánk menteni. Ezek a falak annyira nedvesek, hogy októberig már nem fognak kiszáradni, az első fagy pedig szétrepeszti, szétrobbantja őket" — sorolja bánatát a gazdálkodó.

Fájdalmát növeli, hogy a biztosítótársaság sem akarja a kárt elismerni, s a közel két esztendeje kötött szerződés értelmében kifizetni. Azt állítják, ő házat nem biztosíthatott, hiszen az építkezési engedélyben is csak istálló és csűr szerepel. ,,Azért kötöttem a szerződést, mert egy gazdaságban sosem lehet tudni, mikor milyen szerencsétlenség történik, nem üt-e be éppen a villám. A részleteket rendesen, napra fizettük, s most, amikor itt a baj, nem akarnak fizetni, pedig a kár nyilvánvaló. Az igaz, hogy az istállónak és a háznak közös a fala, de azért az a rész, ahol laktunk, nem nevezhető pajtának, a biztosító ügynöke is láthatta, milyen igényesen volt berendezve. Ebbe a pici lakásba közel negyvenezer lejt fektettünk az elmúlt esztendőkben, s én azt nem tudom, s nem is akarom veszni hagyni! Fellebbezek, s ha kell, Bukarestig megyek igazamért."

Inczéék a mindössze hat négyzetméteres lakókocsiban jóformán nomád népség módjára tengetik életüket: lavórból tisztálkodnak, szükségleteiket a kukoricásban végzik, a nagy melegben vigyázniuk kell, hogy kis gázpalackos tűzhelyükön miből mennyit főznek, mert hűtő híján hamar megromlik az eledel. Az állatok egyelőre karámban töltik az éjszakát, de őket is megviselik a körülmények, nemegyszer megtörtént már, hogy kitörtek helyükről. Az ősz közeledtével egyre inkább feltevődik a kérdés, mi lesz a kis család és a gazdaság sorsa. A ház, az istálló és a csűr menthetetlennek látszik, negyedik osztályos kislányuknak hamarosan iskolába kell mennie, a tanuláshoz pedig minimális körülmények szükségesek. Rágondolni is rossz: mi lesz télen, amikor nem lehet már lakókocsiban lakni? Hova, kihez menjenek? A szülői házba nem kívánnak visszamenni: felnőtt embernek nem való már a hazaköltözés, viszont a hivatalokban dolgozók sem mozdítanák ujjukat, hogy segítsenek a bajba jutottakon. Hamisítatlan jelenkori romániai sors az Inczééké.