Miért nem élünk nyelvi jogainkkal?

Első olvasatra egy udvarias felszólítás, melyben arra kérnek, hogy amíg a munkálatok folynak, máshol keressek parkolóhelyet. Ez rendben is volna, hiszen amióta kitavaszodtunk, a kigödrösödött hely vízzel telt medencéi sártengerré változtatták a parkolót. Ráfér egy kis tatarozás. Nem is ez a baj.

Mintegy hatvan kocsi fér el itt. Népességi megoszlás szerint az itt parkoló 60 kocsiból 55-nek székely, 5-nek pedig román ember a tulajdonosa. Ez 92 százalék a 8-hoz. A 42 000-es városnak 34 000 székely és 7400 román lakója van. Ez százalékban 81 százalék székelynek és 17 százalék románnak felel meg.

Az arányok ismeretében elvártam volna, hogy magyarul is megszólítsanak. Annál is inkább, mivel a Székelyföldön, amelynek Hargita megye és ennélfogva Csíkszereda is része, a regionális nyelv a magyar. Több száz kilométeres körzetben, Kököstől Mezőbándig és Borszéktől Újszékelyig ez a nyelv járja.

A másik ok, amiért e látszólag jelentéktelen ügyet szóvá teszem: minden ember, köztük a székelyek, és minden erdélyi magyar ember arra vágyik, hogy valahol jól érezze magát. Ez lehet az otthona, a családja, a baráti köre, a templom meg minden olyan hely, ahol magyarul beszélnek és szólnak hozzá. Vagy ahol tisztelik másságát.

Kell lennie hát egy olyan helynek, ahol jól érzi magát az ember. Ez a hely, ahol a magyar nyelv is otthonra talál a jelen Romániájában, a Székelyföld. Az állam hivatalosan nem korlátozza, de nem is szorgalmazza a magyar nyelv használatát. A megoldást az időre bízza, az pedig a román nyelvnek kedvez. Románia, mely az alkotmány szerint egységes és oszthatatlan nemzetállam, ezek szerint egynyelvű ország, ahol csak a román nyelv létezik. Ennek ismerete minden állampolgár számára kötelező. A székely embernek meg kell tanulnia románul, de az újonnan betelepült románságnak nem kell ismernie a magyart. Miért is ismerné, amikor mindenki érti, és jól vagy rosszul, de beszéli is a románt?

Talán ez az oka annak, hogy Csíkszereda Polgármesteri Hivatala — amely különben országos viszonylatban példásan jár el a magyar nyelv védelmében — csak román nyelven kérte a parkoló autók tulajdonosait, hogy a megjelölt napon máshová vigyék kocsiikat. Egyetlenegy autó sem vesztegelt ott aznap, ami azt igazolja, hogy mindenki megértette a kérést. Egy nagyobb méretű lapra viszont a hivatal magyarul is felírhatta volna bizonyságképpen, hogy mi is vagyunk, hisz a városháza dolgozóinak több mint kilencven százaléka székely ember.

Talán sietnie kellett az üzenet megfogalmazójának, vagy nehezére esett magyarul is megírnia a felhívást, az is lehet, hogy idősebb lévén, annak idején megszokta, a hivatal nyelve csak a román lehet még a színtiszta székely településeken is.

Elvártam volna, hogy a román szöveg mellett a magyar is ott legyen. Azonban így is probléma adódott volna. A felhívás szövegezője negyedívnyi papírra először a román szöveget gépelte volna, és csak másodiknak a magyart.

Hargita Megye Tanácsa — amely szintén példásan védi a magyar nyelvet és szokásrendet — telefontközpontja viszont először románul köszönti az érdeklődőt. Ilyenformán: ,,Bună ziua. Aţi sunat la Consiliul Judeţean Harghita. Pentru limba română vă rugăm apăsaţi tasta nr. 1. Jó napot kívánok. Ön Hargita Megye Tanácsát hívta. A magyar nyelv kiválasztásához kérjük, nyomja meg a kettes gombot." Ez a kedves női hang akaratlanul is arra figyelmeztet, hogy mi a 82 százalékban székelyek lakta Hargita megyében is csak másodiknak számítunk a románok mögött.

Nem így Brüsszelben, az Európai Unió fővárosában, a francia és a flamand nyelv találkozásánál. Ott mindkettő első akar lenni. A franciák természetesnek tartják a nyelvi elsőbbséget, a több száz éves francia nyelvi terrort megelégelő flamandok viszont nem akarnak második helyre szorulni. Jól érzékelteti ennek lényegét egy különös történet. Brüsszelben két évig tartó nyelvi vita miatt nem lehetett megnyitni a nagyközönség előtt a Zenemúzeumot, ugyanis nem tudtak megállapodni, hogy melyik nyelv kerüljön felül a magyarázó szövegeken. Végül is törölték a szöveges magyarázatokat, s helyette képben és zenében mutatják be a kiállított tárgyakat. A látogató megáll egy olyan vitrin előtt, ahol a havasi legelőn menetelő juhnyájat ábrázoló képet lát, mellette pedig egy furulyát. A fotocella beindítja a furulyaszót, és a román dallam hallatára valahol a Fogarasi-havasokban érzi magát. Egy másik helyen egy mulatóban zenélő cigányzenekar képe és a mellette kiállított hegedű látványa magyar cigányzenével társulva a magyar zenére irányítja a figyelmet.

De akad erre más példa is. A 32 millió lakosú Kanadának 70 százaléka angol, 23 százaléka pedig francia nyelvű. Tíz szövetségi tartományából az egyik, Québec francia többségű (ötmillió), ahol — bár egész Kanada területén mindkét nyelv hivatalos — a franciák csak franciául hajlandóak beszélni, és elvárják, hogy az ország egész területén hivatalosan használhassák a francia nyelvet. A kétnyelvű parlamentben az ügyiratokat úgy fogalmazzák meg, hogy a lap egyik felén angolul, a másikon franciául írják le ugyanazt. Teszik ezt abból a megfontolásból, hogy ezáltal a rangsorolásban mindkét nyelv az első helyen szerepel.

Hargita Megye Tanácsában mindkét nyelv hivatalos: 31 tanácstagból 29 magyar és 2 román anyanyelvű. A gyűlés nyelve a magyar, és szimultán fordításban a román is. Viszont a havi meghívó szövegén kívül minden irat román nyelvű. Ez a helyzet Kovászna megyében is, de a harmadik, székelyek által is lakott Maros megyében — ahol megközelítőleg annyi magyar él, mint román — a magyar nyelv használata már sokkal korlátozottabb. A tanácsülések román nyelven folynak, a telefonközpont is csak románul üdvözli a telefonáló székelyt.

Ezek ismeretében elérhetetlen álomnak tűnik, hogy Kolozsváron, abban a városban, ahol 60 000 magyar él, akiknek ősei a régi várost felépítették, a tanácsüléseken szimultán fordításban a magyar nyelvet is használhassák. A kincses városban, ahol ötven évvel ezelőtt is sokkal több magyar élt, mint román, száz évvel ezelőtt meg a lakosság több mint kilencven százaléka volt magyar.

Ezért érthetetlen számomra, hogy ahol még lehet — pusztán annak köszönhetően, hogy a túlnyomó többséget még mi alkotjuk —, ott nem tartjuk fontosnak a mi nyelvünk elsőbbségét, és megelégszünk a második hellyel, vagy még azt sem igényeljük. Hogy van az, hogy még egy olyan mindennapi fogyasztási cikkre sem kerül fel a magyar szó, mint a tejes tasak, amelyet Hargita megyében állítanak elő, és az itteniek vásárolják? Mivel magyarázható, hogy az udvarhelyszéki Homoród mentén, ahol csak a rendőr román, a Homoródszentpálon termelt tej tasakjára csak románul írják fel: Lapte consum semidegresat pasteurizat, RO, jud. Harghita, 5371175 Sat. Sântpaul nr. 28, Com. Mărtiniş. Kétszer is ott áll, a tasak alsó és felső részén egyaránt. Pedig ott fent jól megférne magyarul is a szöveg. Talán a tej is jobban esne. Az is lehetséges, hogy Homoródszentpál román nevének visszamagyarosításával (Sânpaul helyett tévesen Sântpault írtak) próbálták magyarosítani a román szöveget. Különben láttam már olyan comăneşti-i (Kománfalva a moldvai Bákó megyében) tejterméket, amelyre magyarul is felírták a nevét. A román állam nem tiltja. Akkor hát miért nem élünk jogainkkal? Vagy azt várjuk, hogy az állam kötelezzen jogaink érvényesítésére?