Második bécsi döntés és a magyar bűnök (Hetven éve) — folytatás tegnapi lapszámunkból

Ha ez valamilyen csoda folytán megvalósul, akkor sem részesült volna jobb elbánásban. Gondoljon mindenki Lengyelország és Csehország sorsára. Őket még a háború előtt, illetve kezdetén megszállta Németország, de mindkét állam ugyanúgy a szovjet kommunizmus prédája lett, mint azok az országok, amelyek német csatlósok voltak. Nem képzelhető el az, hogy ha Magyarország nem lép be német oldalon a Szovjetunió elleni háborúba, elkerülhette volna a korai német megszállást. Ez esetben mi maradt volna Magyarországból és a magyar zsidóságból?

Sokan nem tudják azt sem, hogy Magyarország még a háború elején a németek elől menekülő lengyelek százezres tömegét is befogadta, sokáig biztonságot nyújtott a zsidóknak is. A háború idején, egészen 1944 tavaszáig a zsidó világszervezet vezetői a legnagyobb veszélyt a magyar zsidóságra nézve abban látták, ha Magyarország szembefordul a németekkel. Akkor az volt a véleményük, hogy Magyarország menedéke a zsidóságnak. Idézem Földi Pál hadtörténészt, aki a zsidókra vonatkoztatva ezt írta: ,,a német megszállás pillanatáig a magyar állam nem szolgáltatta őket ki a hitleri gyilkos őrületnek". Természetesen nem tagadhatóak azok a zsidótörvények, amelyek korlátozták a zsidóság ,,személyes szabadságát, sértették emberi méltóságát, (de) a hivatalos Magyarország nem tört a (zsidóság) vesztére".

Nos, a propaganda és a kommunista agymosás hatása alatt állók bizonyára nem nagyon nézegették a korabeli Európa térképét, mert ha azt bárki áttanulmányozza, és ismeri az adott kor politikai, katonai helyzetét, egyértelmű, hogy Magyarország nem vállalhatott honvédő háborút Németországgal szemben. E nagyhatalom néhány hónap alatt szállta meg Európát, köztük Franciaországot is. Itt megemlíthetjük azt is, amit sokan szeretnek elfelejteni, hogy Magyarország német érdekszférába kerülését valójában azok a nagyhatalmak idézték elő, melyek 1920-ban szétverték az egész Kárpát-medencére kiterjedő magyar államot. Elvárni az egykori területeinek 28,5 százalékára szűkített Magyarországtól, hogy szembeszálljon Németországgal, még gondolatban is komolytalanság.

Bevonulás Sepsiszentgyörgyre

ARCHÍV FELVÉTELEK JÓZSEF ÁLMOS GYŰJTEMÉNYÉBŐL, A BEVONULÁS SEPSISZENTGYÖRGYRE, 1940. SZEPTEMBER 13., 22 CÍMŰ, HAMAROSAN MEGJELENŐ KÖNYVÉBŐL

Sokan azt is elfelejtik, hogy Magyarország a német csatlósok közül a legkésőbb, kényszer hatására lépett a be a Szovjetunió elleni háborúba. A leggyakrabban azt lehet hallani ironikus éllel, hogy Magyarország hadat üzent Amerikának. Azt is ritkán mondják, hogy nagyobb részben, amikor Horthy kormányozta az országot, a magyarság viszonylag ímmel-ámmal, aránylag kis létszámú haderővel vett részt a háborúban. Természetesen nem nagyon szeretik elmondani azt sem, hogy a szuverenitását vesztő ország vezetése továbbra is igyekezett mérsékelni a frontra küldött magyar katonaság számát, és sikerrel akadályozták meg a budapesti zsidóság deportálását is. De még kevesebben tudják, hogy Magyarország már 1943-ban megkezdte a tárgyalásokat a háborúból való kiugrásra.

Mivel a Horthy-kormányzat nem szolgálta lelkesedéssel a náci Németországot, német támogatással Magyarországon is kialakult egy fasiszta ideológiával kacérkodó szűk csoport, amelyet a Horthy-ellenes Szálasi Ferenc vezetett. A Horthy-korszakban Szálasi hosszú ideig börtönben volt, de a háború utolsó szakaszában szabadlábra került. Amikor 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó bejelentette Magyarország kilépését a német oldalon folytatott háborúból, a németek letartóztatták, családjával együtt kényszerlakhelyre szállították, és a hatalmat Szálasi vette át. Magyarország ekkor vált hadszíntérré, és így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a magyarság legutolsó csatlósként megbélyegezve, a legnagyobb veszteséget elszenvedő országok között végzi azt a háborút, amelybe akarata ellenére sodródott. Azonban azokat a huszonéves fiatal magyar embereket, katonákat, akik az utolsó leheletükig harcoltak hazájuk védelmében, lefasisztázni aljasság, Horthyt szintén! Horthy Miklós kormányzó és Magyarország helyzetét a legjobban Bakay Szilárd vértanú tábornok hadi jelentése illusztrálja: ,,Hátam mögött a német, előttem az orosz, fejem fölött az angolszászok. Parancsot kérek."

Az ún. horthysta uralom bűneként szokták felróni a háború alatti nemzetiségi elnyomást is. Nos, hogyan állunk ezzel? Elmondható, hogy ez állampolitikai szinten nem érvényesült. Erdélyt véve alapul megállapítható, hogy amíg a román uralom alatt maradt Dél-Erdélyben élő 500―700 ezer magyar népesség férfinépe munkatáborokba került, a magyar oktatás, a sajtó és a kultúra elsorvadt, addig a magyar fennhatóságú Észak-Erdélyben állampolitikai szinten a nemzetiségekkel való együttműködésre törekedtek. Így például súlyos börtönbüntetést róttak ki azokra, akik az országban élő kisebbségekre lealacsonyító jellegű szavakat használtak. A magyar rendőrnek, ha románlakta településbe kapta a kihelyezését, ismernie kellett a helyi lakosság nyelvét. A magyar középiskolákban, mint például a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, a magyar diáktól megkövetelték a román nyelv tanulását, miközben akadtak olyan román települések, ahol az államnyelv, a magyar oktatása csak formális. Mindezeket képtelenség elhinni a mai Romániában, pedig nem a háború időszakában élünk. Képzeljük el, hogy ma, amikor Székelyföld nyolcszáz éves megnevezése hivatalos okmányban dührohamot vált ki, amikor Sepsiszentgyörgyön az új telepes román szomszédainknak természetes az, hogy az őslakos magyar románul köszön, magyar nyelvű viszonozás nélkül. Gondoljuk el, milyen képtelenül hangzik, hogy egy magyar többségű régióban a román iskolában a magyar nyelvet tantárgykény oktassák, az meg egészen megmosolyogtató, derűt keltő elképzelésnek látszik, hogy a román pénzt magyarul is feliratozzák. Mindez akkor, amikor Svájcban a 0,5 százalékarányt képviselő rétorománoknak ez természetes, vagy a magyar pénzek Horthy idején hatnyelvűek voltak. Az meg végképp nonszensz, hogy a román rendőr a magyar településeken magyarul tudjon.

A ,,kismagyar idő" (1940―1944) alatt az Erdélyi Magyar Párt a románokkal való együttműködés szorosabbá tételét szorgalmazta, felismerve, hogy a román és a magyar nép érdekei közösek azon a földön, ahol évszázadok során együtt éltek. Szorgalmazták a háborúból való kilépést is.

A párizsi békeszerződés a trianoninál is igazságtalanabb volt, mert most nem egy soknemzetiségű államot, hanem többségében magyarok által lakott ország területeit adták át olyan országoknak, amelyeknek a legfőbb célkitűzésük a magyartalanítás, az ún. homogén nemzetállamok létrehozása volt.

Az 1947-es párizsi békediktátum, hasonlóan az 1920-as trianonihoz, a magyarokat jobban büntette, mint más népeket. Ismét figyelmen kívül hagyták az önrendelkezés elvét, a történelmi igazságosságot. Az 1938 és 1941 között többnyire békés eszközökkel visszaszerzett magyar népességű területek révén létrejött, nemzeti államnak tekinthető Magyarország határait nem ismerték el.

A történelem furcsa fintora, hogy ismét olyan államok nyerték el a nagyhatalmak szimpátiáját, támogatását, melyek a háború idején nagyobb bűnöket követtek el, mint Magyarország. A fasiszta szlovák államnak adták a majdnem teljesen magyarlakta Felvidék határ menti régióját, a ruszin—magyar autonóm területet, Kárpátalját Ukrajnához csatolták. Délvidéket, annak ellenére, hogy Tito marsall teljes magyar falvak lakosságát mészároltatta le, mintegy 40―50 ezer magyart öltek meg, Jugoszláviához csatolták. A magyar többségű, a háború végén alig 37 százalékarányban románok által (is) lakott Észak-Erdélyt, bár a Maniu-gárdák vérengzései miatt a román adminisztrációt 1944 őszén a szovjet hadvezetés kitiltotta, Romániának adták. Ennek átadása is érdekes. Semmi köze nem volt az etnikai arányokhoz, a történelmi igazságossághoz. Észak-Erdély Romániának adását Sztálin arra használta fel, hogy ennek fejében kierőszakolja a román vezetéstől két kommunista miniszter befogadását a román kormányba. Románia olyan ország volt, amely 1941 júniusától 1944. augusztus 23-ig óriási létszámú hadsereggel harcolt a németek oldalán, miközben hadserege, senki által nem kényszerítve, a zsidók százezreit gyilkolta le nemre és korra való tekintet nélkül.

Hogyan is állunk ,,a magyar bűnökkel", amiért Magyarországot meg kellett büntetni? Ha Trianon az önrendelkezés megsértése, diktátum és igazságtalan jellegű volt, akkor az 1947-es párizsi béke, amely túlnyomórészt magyarlakta területeket osztott szét, minek minősül?

A második bécsi döntés hetvenedik évfordulóján megállapíthatjuk, hogy a magyarkérdés nemzetközi szintű becsületes megoldására utoljára 1940 táján került sor, és ezért nekünk, az utódállamokban élő másodrangú állampolgároknak nem kell szégyenkeznünk! Kijelenthetjük azt is, hogy a békediktátumok által szétosztogatott magyarlakta régiók megtartása fejében elvárjuk a nagyhatalmaktól: utólag arra kötelezzék a történelmi magyar területek birtokába jutott államokat, hogy az őslakos magyarság számára, létszámuknak megfelelően területi, kulturális és helyi autonómiákat biztosítsanak. E sorok írója meggyőződéssel állítja, hogy ennek megadásával a történelmi múlt megpróbáltatásait ,,békévé oldja az emlékezet".