Sosem kerülnek vissza az erdők?

Lehetetlen ugyanis nem kitervelt ármánynak minősíteni azt, hogy a visszaszármaztatáskor az ozsdolaiak volt erdeiből a tulnici-i magántulajdonosokat elégítették ki, az ottani osztatlan tulajdonú, ún. obştea pedig a valamikori magánbirtokok területét kapta meg. A csere nyomán a birtoklevelek kiosztása által ugyanis megnyílt annak lehetősége, hogy a birtokba helyezett egyéni gazdák rögtön áruba bocsássák tulajdonukat, s ha túladtak rajta, akkor már valóban bottal üthető az egykori székely tulajdon nyoma. Az ilyen ügylet bajosan visszacsinálható, a bíróság előtt a vevő mindig hivatkozhat ún. jóhiszeműségére a vásárlás során. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az igazságszolgáltatás mennyire telített nemzeti szellemmel, s hogy a leszakított erdők és területek ügyének sokan nemzetpolitikai jelentőséget tulajdonítanak, akkor valóban vajmi kevés a remény arra, hogy a valamikori erdők visszatérjenek.

Csak dicsérni lehet hát a kézdialmásiak ügyességét, amellyel annak idején az egyezkedés útjait keresték a bákói hatóságokkal, és több Hargita megyei közbirtokosság mintájára sikerült pereskedés nélkül elismertetni igényüket a ma más megyében fekvő erdeikre.

Nem lenne azonban hiábavaló még ilyen rossz kilátások mellett sem hirdetési kampányba fogni a moldvai vagy országos lapokban, tudomására hozandó a potenciális vevőknek, hogy vitatott területekről van szó, ne siessenek a volt székely tulajdon felvásárlásával. A nyilvánosságra hozott tényállásra jövő pereinkben mindig hivatkozni lehet.

Ha a kifosztott közbirtokosságokat valamikor mégis kárpótolják más erdőkkel, és azok eredeti tulajdona mégis azoknál marad, akiknek telekkönyvi bizonyítékok, az elemi jóérzés semmibevételével kiosztották, számolni kell azzal is, hogy veszteség éri a falvak közösségein túl magát az egész Székelyföldet. Több ezer hektárral csonkította meg ugyanis egy nyilvánvalóan diszkriminatív közigazgatási átrendezés az 1968-as megyésítés során. Akkor azonban az ,,egy vagy két székely megye legyen-e?" kérdése kötötte le a közfigyelmet — holott a 19. század végén még négy volt —, e körül izzottak fel a szenvedélyek, és a területvesztés háttérbe szorult. Pontosan a megbukott rendszer illegitim praktikáira hivatkozva nem ártana a kérdést ismét napirendre tűzni — új összefüggésbe helyezve ezáltal az erdőügyet is.