Fába vésett hagyomány

Pályafutása során volt szakoktató, restaurátor és szülőfalujában, Nagybaconban magánvállalkozó is, igazi hivatásának mégis a fafaragást tartja. Mint mondja, a megélhetés nem könnyű, de tapasztalja, növekvőben azok száma, akik keresik az igényesen elkészített székely kaput és kopjafát vagy az egyedi dísztárgyakat. Jelenleg a Magyarok Világszövetsége és a Történelmi Vitézi Rend felkérésére dolgozik.

Első találkozása a fafaragással tanítója, Bartha József kézimunkaóráin történt, majd unokanagybátyja, a szintén tanító Bardocz Sándor pallérozta tudását, segítette szerszámokkal. Az igazi szakmai előrelépést a Haszmann Pál által vezetett népfőiskolán tanultak hozták meg. Az 1989 óta eltelt húsz esztendőből talán egy sem telt el, hogy rövidebb-hosszabb időre ne látogasson el a második otthonának tartott Csernátonba. ,,A csernátoni műhely szellemisége egyedülálló, az ott tanultakra, megismert emberekre pedig nagy hálával gondolok mindenkor" — mond köszönetet a Haszmann Páltól kapott segítségért.

Iparengedélyét 2005 őszén váltotta ki. Az indulás a vártnál nehezebbre sikerült — mindenki a háztartási gépek javítóját látta benne, nem a faragót. Jóformán csak a rokonság és az ismerősök megrendelésére számíthatott, így másfél évbe telt, míg az asztalok, székek, kapuk és dísztárgyak készítőjeként is némi hírnevet szerzett. Öt év jó szavainak reklámja után sem könnyű a betevőt megkeresni. Tavaly például az ,,apróságok" mellett két gyalogkapu, fenyőfából konyhabútor, két faragott szekrény és hat kopjafa hagyta el műhelyét, ezzel szemben idén tavasszal szinte végig munka nélkül volt. ,,Ekkor vállaltam el egy esztena építését is. Többen is kérdezték, miért mondtam igent a felkérésre, hiszen az nem a szakma csúcsa, de én csak azt tudom mondani, jobb dolgozva várni a nagyobb feladatokra, mint tétlenkedve sóvárogni utána. Én semmilyen munkát nem utasítok vissza. Most, miután megérkezett a Magyarok Világszövetségétől a felkérés, hogy Szegeden a Székely Himnusz emlékművénél felállítandó kaput készítsem el, illetve a Történelmi Vitézi Rendtől a Szent Korona megmentésének évfordulójára két kopjafára, hát több a munka, de ha az esztena építéséhez kapok egy kis segítséget, győzni fogom" — nyilatkozott derűlátóan a nagybaconi mester.

Bardocz István fiatal még, negyvenes esztendeiben jár, így joggal tevődik fel a kérdés, milyennek látja a maga és a szakma jövőjét. Állítja, nem aggódik az elkövetkezendők miatt, egyre nagyobb a kereslet a boltok kínálatánál ízlésesebben, szebben és tartósabban elkészített faeszközök, -díszek iránt. Úgy véli, a hazai pénzesebb emberek kezdik elérni azt az igényességi szintet, ami a kilencvenes évek elején-közepén az osztrákokra, majd később az anyaországiakra volt jellemző, s egyre több különleges darabbal szeretnék otthonukat széppé tenni, s azért fizetni is hajlandóak. Kifejezetten örvend annak, hogy a faragott bútorokra megnőtt a kereslet: bár nem ijed meg a vésőtől, de akárcsak az eszközeiket maguk készítő parasztok, ő is szívesebben használja bicskáját. ,,Elődeink ösztönszerűen bicskával rótták a szépet fába, s ha tehetem, én is inkább azt használom. Sokkal finomabbak, szemnek tetszetősebbek a kezemből kikerült darabok." Hogy szavainak hitelt adjon, az asztalról kis dobozt vesz kezébe, s kezdi magyarázni, hányféle nemes fát használt fel készítéséhez. A legmegejtőbb valóban a finom vonalvezetésű, hagyományos székely motívumokat magán viselő doboztető. Nehezen hihető, hogy mindössze egy éles bicskával olyan apró és finom munkát lehet elvégezni. Igen, így már érthető, miért keresik faragványait: valódi művész.

Hogy milyen tanácsot adna a valamikori igazán fiatal önmagának? Arra kérné, hogy tartson ki a fa és a faragás szeretete mellett, mert akinek némi tehetsége szilárd elhatározással párosul, az ha nem is gazdagszik meg, de tisztességesen megélhet. Ez pedig manapság nem kevés.