Hogy könnyebb legyen az iskolatáska

Amíg a kisebbségi állami egyetem ügye még mindig megoldatlan, amíg még mindig csak negyede tanulhat anyanyelvén a kisebbségi iskolákból kikerült diákoknak a felsőoktatásban, addig nem múlóan olyan többletfeladatokat is el kell tanintézeteinknek látniuk, olyan nyelvi és erkölcsi útravalóval is fel kell tarisznyálniuk a nebulókat a tudás mellett, mely egy kultúrautonómiában — a természetes egyensúly és művelődési méltányosság viszonyai között — már spontánul is kitermelődik majd.
A tanügyi irányítás beindult decentralizációja okvetlenül segíthet ebben, főleg ha a helyi hatóságok nem politikai klientúraépítésre használják fel többletjogosultságaikat, hanem iparkodnak a tantestületeket önállóságukban megerősíteni, hogy a vezetőválasztástól a szakmai irányításig minden rájuk és a szülőkre, a remélhetőleg megerősödő szülői bizottságokra és iskolaszékekre tartozó dolgot belátásuk szerint végezhessenek el. Ez hozzájárulhat ahhoz is, hogy a tanári kar a bércsökkentést követő és érthető demoralizáltságán némileg úrrá lehessen. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a tanügyi reformtörvény a hivatalos államnyelv oktatásában is ésszerűbb rendet vezethet be, talán az új évtizedben nem nyomja majd akkora súllyal az iskolatáska a nebulók vállát, mint korábban, és nagyobb szerep jut a szellemi szárnybontás ápolásának iskoláinkban, mint a besulykoló rendtartásnak az oktatást örökké őrlő dilemmáknak, a léleképítés nemes hivatása pedig a mainál nagyobb vonzerőt gyakorol majd a pedagó­giai tehetségekre.
Évnyitón próbáljunk a remény felé nyitni.