A munkaerő-piaci maffia büntetlenül szedi áldozatait

A munkaerő-piaci maffia csápjait a Székelyföldre is kiterjesztette, nemrég írtunk külföldre kicsábított munkakeresőkről, akik alkalmazás remé­nyében saját költségükön utaztak három határon túl, hogy a nagy idegenben, nyelvet nem ismervén, és minden egyéb támasz nélkül végül szabad pré­dájává váljanak a lelkiismeretlen ,,eurojob" szédelgőknek. Az akkori eset­ben hosszú telefonos egyeztetések után, mialatt nem kis ravaszsággal és hitegetéssel leszerelték az emberek gyanakvását, szállodai szobával várták a kiutazókat, ám a szállás árának többszörösét kérték el tőlük illeték címén, és ezt követően tűntek el a zsákmánnyal, magukra hagyva a kifosztottakat a nagyváros forgatagában.
Úgy tűnik, a telefonos ámítás módszere ismertté vált a sajtó leleplező írásai nyomán, a szélhámosság folytatásához új ötletekre volt szükség, és olyan új bűntársak bevonására, akik a munkahelyajánlatnak a hitelesség látszatát kölcsönözzék. A rászedettek száma ezúttal már százakra rúg, Székelyföld és Erdély több megyéjéből jelentkeztek a rendőrségen és a nyilvánosság fórumain a panasztévők. Esetükben már nem pusztán a magukat munkástoborzóknak kiadók a tettesek, hanem szabályosnak tűnő munkaerő-ügynökségek leple alá húzódott szélhámosok ügyködnek, mégpedig létező cégek megbízásából, melyek léte az interneten is ellenőrizhető. Az áldozatok kifosztása több lépésben zajlik. Először akkor vágják meg az álláskeresőket, amikor a közvetítői jutalék és szállítási költség fejében esetenként több száz eurót is bevasalnak tőlük, méghozzá a kiutazás előtt. Ezt követően jön a munkabérből való kiforgatás, az ingyenmunka mint a szélhámosok tulajdonképpeni nagy fogása. Külföldön, például Cseh­országban vagy másutt erdőültetéssel, autópálya menti kerítések építésével és védősávok gondozásával stb. foglalkozó cégek elszállásolják a kiérkezőket, általuk nem értett nyelven írott szerződést is aláíratnak velük, a településeken kívül lakók kosztjáról is gondoskodnak, reggelente kiszállítják és munkaeszközzel látják el őket. Minden a legnagyobb rendben lévőnek tűnik, a bérek kifizetése azonban mindig késik valamilyen ok miatt, állandóan csúszik, amikor pedig a lázongók lecsillapítására mégis osztanak valamit, az csak amolyan előleg, a létfenntartáshoz elegendő pár euró. E módszerrel akár hetekig is lehet valakit dolgoztatni és ámítgatni, míg a második-harmadik-negyedik kifizetés elmaradása után rá nem ébred, hogy rászedték. A becsapottak többhetes ingyenmunkája nem akármilyen hasznot hajt a csalóknak. A kicsábítottak ugyanis havi 800—1200 eurós bér reményében adták fejüket a vendégmunkára, ha ennek mindössze töredékét kapják meg, olyan 100—150 eurót a kinn töltött pár hét, másfél hónap alatt, akkor az bizony tetemes nyereséget hoz a munkaerő-közvetítőkkel összejátszó munkaadóknak is. Itt ráadásul több cég, fő- és alvállalkozók pendülhetnek egy húron, miközben a felelősség megállapítása jóval nehezebb, azt elfedő fogások egész halmaza alkalmazható áthárítására.
A román konzulátusok és nagykövetségek szerint ezrekre rúg immár a csak Csehországban lóvá tett hazai vendégmunkások száma, és nyilvántartásaikban csupán azok szerepelnek, akik panasszal fordultak hozzájuk. A nyomorultak, akiknek sokszor útiköltségre sem futja már, és hazatérni sem tudnak segítség nélkül, eddig nem sok sikerrel fordultak az ország külföldi képviseletéhez, a nemzetközi szélhámosság szálait a belső rendőrségek beindult nyomozása sem göngyölítette még fel.
Íme az európai szolidaritás egy eddig kihasználatlan lehetősége. A becsapottak nem csupán a szélhámosok megbüntetését, de saját mielőbbi kárpótlásukat is teljes joggal várják el a hatóságoktól. Fejenkénti ezer eurókról van szó. Kormánytényezővé avanzsált érdekvédelmünk a jelenség tömeges jellege miatt akár ingyenes jogsegélyszolgálatot is nyújthatna az áldozatoknak, és parlamenti interpellációban is sürgetni kellene a megoldást, hogy az ügyészségekről ne is beszéljünk.