Minden megvan (Olvasólámpa)

Újrakezdése, de mondhatni, költői "újjászületése" azért is érdekes, mert gyűjteményes kötetének (Szétszedett világ, Mentor, 2000) tanúsága szerint, ahogy aktívan politizálni kezdett, befejezte a versírást, úgy tartva, hogy a politika és a költészet nem fér meg együtt. (Noha ezt így soha, egyetlen vallomásában, interjújában sem fogalmazta meg.) Mindenesetre 1991 nyarán írta utolsó verseit, 1995-ben még egy érdekes verssel jelentkezett ugyan (Interetnikus párbeszéd), de aztán tizenhárom évig, a Túlélő képek második kiadásának szerkesztéséig nem írt verset, az először 1989-ben megjelenő vallomásokat, verseket tartalmazó antológia új kiadása viszont jó alkalmat teremtett az újrakezdéshez, megírta nagy önvallomásszerű versét (De ki élte túl?), aztán rendszeresen írt gyermekversei után váratla­nul 2009. július 3-án elkezdte összefüggő szonettgyűjteményének írását, és az ihlet, az erő, a bátorság és a kedv egészen 2010. február 6-ig kitartott.
Markó dátumozza verseit, ezért pontosan nyomon követhető a szonettek időrendje, az, hogyan is épültek fel, s hogyan kapaszkodnak, kapcsolódnak egymáshoz, mint két egymás felé kinyújtott kéz ujjai, s hogyan keltik a megélhető világ teljességét, hogyan csendülnek meg a visszatérő motívumok, az évszakok szorításában viruló vagy vergődő kert látványa, amely kertben az egymást folytató, kiegészítő, időnként terrorizáló szonettek hősei — a költő, felesége, Anna és kisfia, Balázs — megélhetik az idő teljességét. A kertre vetülnek rá mediterrán, görög utazások képei, és egy időn túl megjelenik Jézus imaginárius alakja is, mint viszonyítási pont, például a döbbenetes, Újabb testamentum című versben: ...egymáshoz fagynak már a rétegek, / nagy, áttetsző borostyánkővé dermed / az ég, a föld, egymás mellett hevernek / felhők, faágak, s együtt fénylenek / kristály tücskök és zengő csillagok, / együtt parázslik s egyformán ragyog / a hatalmas Tejút s a hangyaboly, / hasonlít mind, és mind csak változat, / még Jézus is csupán egy másolat, / s az eredeti nincsen már sehol.
Egy időszerű és nyilván terjedelmesebb elemzésben nem lehetne megkerülni azt sem, hogy mit is változott Markó költészete a hallgatás kényszerű évei alatt, és költői felfutásának nyolcvanas évekbeli, kitüntetett műfaja, a szonett hogyan alakult át, s lett, ha lehet, még bensőségesebbé. Markó már akkor is kísérletezett egy közvetlenebb, bensőségesebb hanggal, de ez a közvetlenség most, ezekben a hét hónap alatt varázslatosan egymást követő szonettekben valósult meg a maga megejtő, elbűvölő teljességében.
Nem, itt nincsen szó politikáról, a költő és felesége, kisfia egy kertben él, mely mintha ki lenne szakadva a világból, s amelyben, mint egy varázsgömbben, megvan minden, és összeér...
Ebben a kertben élik át a mindennapi örömöket és bánatokat. Itt ejtik foglyul őket a látomások, a természet meg-megismétlődő csodái és tragédiái. Hiszen végtelenül nehéz felfogni és megérteni, hogy mit is akar az Isten a kerttel és velünk. A smaragdba robbanó tavaszi csodák után jön el a kert nyári teljessége, majd az őszi rombolás és a téli pusztulás, hogy varázslatosan kezdődjön újra minden. Nézzük például a könyv egyik leggyönyörűbb versét, a Puzzle-t: A fák között kint: ide-oda lengő, / hatalmas, tépett Veronika kendő, / s a pelyheket helyesen összerakva / kirajzolódik Jézus kínzott arca, / s már átfénylik a nap a havazáson, / és sistereg a hó a friss parázson, / egymást pusztítva és egymást keresve, / hamupihéje és megfagyott pelyhe / ugyanannak az életnek s halálnak, / újból meg újból egymásra találnak / a nézők lent és Jézus a kereszten, / a test a kendőn s a kendő a testen, / kirakós játék, s talán összeállna, / ha lenne, aki mindezt végigjátssza.
A könyv legnagyobb tanulsága, hogy van, aki... S ezért várhatjuk a reprezentatív folytatást.