A nyugdíj nem könyöradomány

S e haszonélvezők egyik nagy csoportja a nyugdíjasok tábora. Az állítás igaz, valóban sokan vannak nyugállományban, elsősorban azért, mert az egymást követő kormányok nem mertek szembenézni a gyáripar, bányászat megszűnése okozta munkaerő-fölösleggel, s igen könnyedén, akár negyvenöt-ötvenéves embereket is elküldtek.

Valóban, hatalmasra duzzadt a nyugdíjasok tábora, 6,4 millió idős vagy kevésbé koros emberről beszélnek ma már, közülük másfél millió a volt téesztagok sorából került ki. Megélhetésükhöz csekélyke járulékukat az állami költségvetésből fizetik, mert a téesztagoktól nyugdíjjárulékot nem vontak le. De gondoljunk bele, földjeiket, állataikat, szerszámaikat a kollektivizálás után évtizedekig az állam használta, ők valójában bérmunkásként éltek és dolgoztak saját szövetkezeti tulajdonukban, s munkájuk hasznát a kommunista állam saját kénye-kedve szerint értékesítette. Ismerjük el, a mindenkori állam legalább ennyivel tartozik nekik.

Ami a nyugdíjasok másik csoportját illeti — a négy és fél milliós, ugyancsak népes tábort —: őket sem kényeztette el az élet. A hatvanas évek közepétől minden állami alkalmazott nyugdíjjárulékot fizetett, tehát ha nem is a jelenlegi elvárások szintjén, de gondoskodott nyugdíjas éveiről. Az összegyűlt milliárdokat soha nem kezelte nyugdíjalapként az állam, még az elmúlt tizenhét évben sem, hanem saját szükséglete szerint beépítette előbb a szocializmus monstrumaiba, később meg a költségvetési hiányt pótolta e pénzekből. Most meg azzal állnak elő, hogy lassan kevesebb az alkalmazott, akinek az alapba befizetett pénzéből fizetni lehet, mint az idős, szóhasználatuk szerint eltartott ember az országban.

Ha számolni kezdünk, csak csodálkozni tudunk azon, hova párolgott el Romániából a munkaképes lakosság? Mert van négymillió gyermek, diák, van 6,5 millió nyugdíjas és 4,5 millió alkalmazott, ez 15 millió, ha kétmillió ember külföldön dolgozik, akkor is csak 17 millió a passzív és aktív lakosság létszáma, ötmillió emberről nem tudunk semmit, nincsenek jelen a munkaerőpiacon. Ráadásul a rosszul szervezett román gazdaság szereplői nem kevesebb mint 17 000 milliárd régi lejjel tartoznak a nyugdíjalapnak. Egy részük már csődbe ment, új vállalkozásba mentette át vagyonát, tehát bottal üthetik nyomát. De a nagy állami vállalatok, a CFR, a bányák, az ipari mamutok még léteznek, végrehajthatók lehetnének, igaz, ez esetben az állam egyik zsebéből kivenné, és a másikba tenné a pénzt. Ám a helyzet tisztázása azért sem lenne fölösleges, hogy senki ne képzelje, ha a nyugdíjpénztár költségeit az állami költségvetésből kénytelen kiegészíteni a mindenkori kormány, könyöradományt ad az idősebb korosztálynak. Saját tehetetlenségük és az egymást követő kormányok hanyagságának, erélytelenségének, felelőtlenségének árát kénytelenek ily módon megfizetni. Az adók, illetékek, járulékok behajtása ma is csak 40—45 százalék körül mozog még a látható gazdaságban is, hogy a feketegazdaságot, melynek kiszürkítését minden kormány célkitűzései közt emlegette, most ne feszegessük.

Az egymásra halmozódott hanyagság, tehetetlenség miatt naponta hallani: a nyugdíjpénztárat összeomlás veszélye fenyegeti, képtelenség fenntartani, hisz minden alkalmazottra egy nyugdíjas eltartása hárul. Véget kellene vetni ennek a fenyegetésnek, s annak a szemléletnek, mely úgy kezeli az idős embereket, mintha eltartottak lennének. A kommunizmus évei alatt éhbérért dolgoztak, zömük utána sem keresett túl jól, de a kötelező nyugdíjalapot befizették, gyermekeket neveltek, nélkülöztek, lemondtak álmaikról, vágyaikról. S ma a négy és fél millió nyugdíjasból hárommillió a szeptemberi ötszázalékos emelést is beleszámítva jó, ha négymillió lejt kap, ami meghalni sok, élni kevés. Közben harmincnyolcszor változtatták meg a 2001-ben elfogadott nyugdíjtörvényt, egyre fukarabb módszerek szerint adják azokat a bizonyos pontokat, s a frissen nyugállományba vonultak havi járadéka érzékelhetően kevesebb, mint például a korábban nyugdíjazottaké. S hogy közben bizonyos szakmai csoportok, volt milicisták, ügyészek, titkosszolgálati tisztek (tehát a Ceauşescu-féle elnyomó diktatúra aktív emberei) vagy a katonák, a bírák, képviselők az átlagnyugdíj tízszeresét kapják, ugyancsak azt bizonyítja, hogy az egymást követő politikai elit saját biztonságára s nem a közjó szolgálatára összpontosított.

Különben még a januárban sorra kerülő, jelentősnek vélt nyugdíjemelés sem segít sokat az idős emberek során. Akinek alacsony a nyugdíja, viszonylag keveset kap. Közben veszít értékéből a lej, és ezzel párhuzamosan jelentősen emelkednek a fogyasztói árak. Igazuk van azoknak a közgazdászoknak, akik fizetés- és nyugdíjemeléskor vállat vonnak, és azt mondják, nincs az a bér- vagy nyugdíjemelés, amit egy jó kis inflációval ne lehetne eljelentékteleníteni.

A nyugdíjas ember nagyon megdolgozott kicsinyke havi járadékáért, a bizonytalan, örömtelen és szürke öregkorért. Legalább az önérzetébe ne tapossanak bele nap mint nap, mikor eltartott voltáról és a bizonytalan jövőjéről fecserésznek!