Gyárfás Jenő, a hazatérő ember

A szobor avatására október 3-án kerül sor, ezzel nagyjából kiteljesedik a Gyárfás-kultusz. Hogy megérdemli az emlékállítást Gyárfás Jenő, kétségtelen: karriert, elismerést, meg­rendeléseket hagyott ott Mün­chenben, hazajött a Deb­ren-parti csend­be, magányba. Bolyongott a városban, környékén — csudabogárnak tartották. De elindított egy közgondolkodást. Ami nél­kül aligha vál­hatott volna Sepsiszent­györgy képzőművészeti élete azzá, amivé vált. Elődeink ezt felmérték, nem csupán festői zsenijét ismerve el, amikor 1957-ben, születésének 100. évfordulóján emlékkiállítást szerveztek, ami­kor 1971-ben emlékházát avatták és utcát neveztek el róla, mikor képeit megvásárolták a múzeum számára (életművének háromnegyede, számos személyi tárgya a Székely Nemzeti Múzeum tulajdona). És a kortársak is felismerik jelentőségét, hogy állandóan a köztudatban maradjon, 1992-ben egyik legjelentősebb festménye, a Tetemrehívás témaelemző kiállítását szervezték meg az emlékházban, 2005-ben újabb Gyár­fás-emlékkiállítást, 2007-ben Al­mási Tibor monográfiát írt róla, tavaly, tavalyelőtt műveit székelyföldi vándorkörútra vitték, s időközben a Képtár is felvette nevét. Most, a szoborállítással még egy adósságot leróhat az utókor. Amit talán még tenni kellene: az emlékházat visszaállítani, de legalább a műtermet berendezni, látogathatóvá tenni.