Látva láttató

Azok a képek jutottak be a tárlatra, amelyek a lehetséges 30 pontból legalább 20-at elértek, díjat a 27 pontos képek kaptak. Szám szerint hat alkotó: egy-egy magyarországi, délvidéki, felvidéki és három erdélyi fotóművész ― köztük a sepsiszentgyörgyi Kovács László Attila. Akinek nem ez az első kiemelkedő szereplése a Magyar Fotóművészek Világszövetsége által szervezett megmérettetéseken, 2004-ben a világszövetség különdíjjal jutalmazta, majd 2005-ben és 2007-ben a pályázat nagydíjával tüntették ki.
Fotósunk, Kicsikovácslaci úgymond predesztinált. Fényképezőgépek között nőtt fel, édesapja, Kovács László nem csu­pán elismert háromszéki fotográfus, de megszállott gyűjtője is a fényképészeti felszereléseknek. Nem csoda hát, ha autók helyett régi fotómasinákkal játszott (olykor egyik-másik, ma már technikatörténeti gépet szétverve is akár), állványokból készített tankkilövőt ― tény, hogy a fotózás technikáját akarva-akaratlan elsajátította. Mű­vészi fejlődése viszont az őstehetségek autodidakta módján történt, szakmai folyóiratokat, könyveket, albumokat bújva próbálta megfejteni egy-egy csodálatos fénykép titkát. Vonalak, árnyékok, beállítás, kom­pozíció ― ha eleinte szakmai fogalmak­ként ismeretlenek is voltak számára, ösztönösen ráérzett használatukra. S ami­kor már a folyóiratokat is kinőtte, keresni kezdte fotós csoportok társaságát. És ha nem talált, hát szervezett. Előbb a KépVidék Alkotócsopor­tot, mely ― azontúl, hogy fotóik elemzésével, megbeszélésével az egymástól tanulás, egymás tanítása által nyújtott fejlődési lehetőséget ― egy érdekes elképzelést is útjára indított: Háromszék mai állapotainak fotódokumentációs megörökítését.
Hadd időzzünk egy gondolatnyit ennél a programnál. Néhány év alatt tizenöt települést fotóztak végig, kevéske pályázati támogatással, inkább a csoport tagjainak elhivatottságából jutva el idáig. Programjukat ismertették egy csíkszeredai kulturális fórumon, a Hargita megyeiek meg azonmód felismerték jelentőségét, s le is csaptak rá: ők okosabban, jobban csinálják, intézményi szintű szervezéssel, csíkszeredai és székelyudvarhelyi központtal, az anyagi háttér biztosításával, Erdély, Magyar­ország leg­jobb etnofotósainak meghívásával szerveznek évente féltucatnyi tábort. Talán nálunk sem lenne késő felkarolnia a megye­vezetésnek a ki nem fulladt, csupán takaréklángra állított kezdeményezésüket.
Visszatérve Kicsikovácslacira: elősze­retettel készít portréfotókat, vagy ahogy ő mondja: életképeket. Mert szeret, s véli, tud is kommunikálni a falusi emberekkel, akik ,,egyszerűek, őszinték, tiszták", akik ha érdeklődő társra találnak, megnyílnak ― és máris adott a jó fotó lehetősége. A jó fotó pedig, akár egy Munkácsy-festmény: amit a művész láttatni akar, azt kihangsúlyozza, a többi, a háttér lényegtelen. Így Kicsi­kovácslaci is némi utómunkával éri el azt, hogy a néző szemét vezesse. Az alkotás folyamatát szereti, mindig új szöget, új látásmódot keresni ― erről szól a művészet: az állandó keresésről, vallja. Nem pályázatokra dolgozik, nem díjhajhász. Persze, mint minden alkotónak, jólesik az elismerés, a visszajelzés, hogy jó úton halad. Csak látni kell, és nyitott szemmel járni, no meg a témára hangolódni. Ennyi Kicsikovácslaci titka.