Tündéri hely

A vasútállomások azonban merőben más történeteket idéznek. Budaörsön idetelepedett háromszéki székelyt kerestünk, Kisgyörgy Zoli bácsit, akinek családja Nagyajtáról került ide. Meséli Bergh Sanyi barátom, hogy annyira székely ez a hely, ő is ott lakik, hogy a közelben az egyik hegyvonulatot Csíki-hegyek néven ismerik. Török­bálint­nál jó apám emléke bukik elő, aki oltotta-szemezte a törökbálint nevű almafajtát árkosi kertünkben. Jaj de régen volt! Biator­bágyra érve már nem kereshettem tekintetemmel azt a mély szakadékot, az egykori Matuska-féle merénylet helyszínét, mert megszólított egy fiatal.
— Szabad? — kérdezte a mellettem lévő ülőhelyre mutatva.
Mint vonaton azonnal társalkodásra készek, szóba elegyedtünk. Sepsiszentgyörgy nevének hallatára felragyogott az addig közömbösnek tűnő arc. Kiderült, hogy a bodajki Hang-Szín-Tér Művészeti Iskola képzőművészeti szakos tanulója, és nemrég tértek haza háromszéki útjukról.
— Egy pályázatot nyert iskolánk — mondta —, eléggé tekintélyes összeget, és így sikerült baráti kapcsolatot teremteni a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceummal, növendékeivel, tanáraival. Ragyogó közös tevékenységeket szerveztünk, animációs filmeket készí­tettünk, kirándultunk. Tündéri hely a város és vidéke. Tündéri hely. Szebb, tisztább várost aligha láttam, kedvesebb, melegebb szívű emberekkel aligha ismerkedtem valaha is. Bízom, bízunk abban, hogy ebből testvériskolai kapcsolat születik, és még látni fogjuk azokat a tündéri helyeket, hallani a szép székely dialektust.
Szerettem volna valamit megtudni Bodajkról, hiszen a Bakony egyik jelentős bányásztelepülése volt, s nekem kedves és szent emlék: bányageológus voltam huszonegy évig. De fékezett a vonat, s a fiatal leszállt...
Hogy milyen kicsi ez a világ!? — mondogattam magamban. Bicske-Alsó megállóhelyen én is leszálltam. Beléptem Feri sógor sírjához, s megnyílott előttem húgomék szép, nagy székely kapuja. Ott­hon voltam, ez második lakhelyem. Hogy­ne érezhetném magam otthon, hisz túl a vasúti felüljárón lakik a Zaboláról ide települt Kónya Endre, itt rakott fészket egykori tanítványom is, Nagy Attila, az erdőfülei lelkész fia, s újságolták, hogy jó a kapcsolat a rétyiekkel is, az egyik bicskei iskola és a református egyház ápol velük szoros testvéri-baráti kapcsolatot. T. Máthé János helybeli református lelkész meghívását jó néven vettem.
Bicske, Bicske — zenélt lelkemben a neve. Jó apám ide is eljutott a második világháború forgatagában. Mint székely határőr őrvezető (nagy rang!) gyalogosan indult az Úz völgyéből nyugat felé. Két esztendő híján négy évtizede időszakos lakóhelyem ez a csendes kisváros. Hányszor szálltam le itt a vonatról jókedvvel, heherészve áldott emlékű Botka Laci bátyámmal, aki, akárcsak én, testvérhúgánál töltött sok-sok nyári napot.
— Olyan jókat ettem-ittam, te Zoltán! — mondta sajátos humoros pátoszával. — Nem kívántam én azt a vendéglői vékony ételt, amit a vendégszereplő szentgyörgyi színésztársaimnak felkínáltak!
Gyere, nem kapunk be egy pintókányi erőset?