Eskü művelődésünk, szülőföldünk szolgálatára

A saját diplomák, bárhol érvényesíthető oklevelek kibocsátásának jogával felruházott univerzitás aulájában az évnyitón megtörtént eskütétel e remény fényében különös hitelességgel hangzik. Szól pedig a gólyák által letett fogadalom szövege emigyen: "Én, ... a Sapientia — Erdélyi Magyar Tudomány­egyetem csíkszeredai/kolozsvári/marosvásárhelyi karainak hallgatójaként fogadom, hogy az egyetem törvényeit tiszteletben tartom. Nemzeti hagyományainkat, szellemi értékeinket megőrzöm és továbbviszem. Minden tehetségemmel és szorgalmammal arra törekszem, hogy az egyetem jó hírnevét, szakmám becsületét gyarapítsam. Az egyetem értékrendjét magaménak vallom, tanáraimat, diáktársaimat tisztelem és becsülöm. Tudásomat és munkámat a szülőföldemnek szentelem. Isten engem úgy segéljen!"
Az értelmiségi, polgári hivatástudat kap hangot az esküben. Bizonyára nemcsak én éreztem úgy, nem utolsósorban ezért van szükség magyar egyetemre, emiatt nélkülözhetetlen számunkra.
A Sapientia — EMTE eddigi történetében, tíz évében és státusában sűrítve benne van erdélyi magyarságunk egész mai helyzetének lényege, emancipációnk féloldalas, felemás volta, kudarcaink és sikereink egyaránt. A Bolyai Egyetem helyreállításának egész kálváriája, a ’90 óta sorra elgáncsolt próbálkozások egymásutánja is ott található a kérdés előtörténetének 1919-ig visszanyúló viszontagságaiban, amikor is az erdélyi magyarságtól katonai erőszakkal elkobozták felsőoktatási intézményét, lefokozva ezzel egy népközösség kultúráját, méltatlanul elbotlasztva, szétszervezve iskolarendszerét, lefejezve oktatási hálózatát. Ezt követően közel egy évszázad azzal telt, hogy e bajt orvosoljuk, s az ideig-óráig sikerült is, de az igény végig vörös posztó volt a többségi elfogultság és asszimilációs törekvések szemében. Különös erővel lángolt fel a bénító sovinizmus a 90-es évek elején, amikor a polgári demokrácia restaurálásának vágya természetszerűen tűzte napirendre az állami magyar egyetem visszaállításának célkitűzését is, s amikor a vesztüket érző retrográd erők a polgárháború veszélyének felidézéséig menően mindent elkövettek, hogy a kisebbség egyenjogúsítását megakadályozzák.
Azóta húsz év telt el, a kedélyek némileg lehiggadtak, ma az ország a világpiaci integráció nagy, számára bajosan megoldható gondjaival küzd, a múlt számos csökevénye azonban szívósan tovább él. Ha akarom, az a bizonyos közmondásos üveg félig tele van, ha akarom, félig még üres. A végül magyar állami segédlettel létrejött két magyar magánegyetem okvetlenül javított ifjúságunk továbbtanulási esélyein, bár mint köztudott, egyetemistáink jó kétharmada még mindig nem anyanyelvén tanul. Ők biztosan nem tehettek le a nemzeti művelődés szolgálatára esküt, bár gondolatban remélhetőleg sokan megtették e fogadalmat, követve sapientiás társaik nyílt állásfoglalását. Saját társadalom, benne önigazgató, jól tagolt oktatási hálózat nélkül nem leszünk képesek arra sem, hogy a többségi társadalomhoz a méltányosság talaján mint egyenrangú közösség illeszkedjünk.