Halottá nyilvánított falu (Határhelyzetek)

Legutóbb az Ajka melletti vörös­iszap formájában tört rá a timföldgyár kolontári tározójából Dunántúl egyik legfestőibb övezetének településeire, Kolontárra, Somlóhegy fővárosára, Devecserre, Tüskevárra, Apácatornára és Kisberzsenyre, s látványként a vulkáni lávaömléshez hasonlatos hatalmas tömegű vörösesbarna massza a Rába folyón keresztül a Dunának iramodott, akkora hazai és nemzetközi pánikot keltve, hogy van ukrán lap, amelyik attól tart, ha a gyilkos mérgeket hordozó ömleny eléri a Tiszát, veszélyezteti Kárpátalját is. Igen, amennyiben hegyre kezdenek folyni majd a vizek, miegyebek.

Sietek megjegyezni, hogy az Európai Unió illetékeseinek első reagálását, miszerint Magyarország nem számíthat uniós segítségre, mert nem természeti katasztrófa okozta a páratlan anyagi, környezeti pusztítást, amely több emberéletet is követelt, és száznál is több személyt juttatott kórházi ápolásra, s egyeseket maradandó károsodás, vakulás stb. ér, hanem "csak" ipari termelési katasztrófáról van szó.
Az embernek az az érzése, hogy a világsajtó most is csak csodálkozni jár vagy "néz" Magyar­országra, holott a mieink — szándékosan túlzok —, ha valahol a nagyvilágban két cserép leesik a háztetőről, szeretetszolgálatok és egyebek képében rögvest ott teremnek, ahol megmozdult a föld, vagy szökőár szökött a védtelen tengerpartokra.
A Devecser környéki katasztrófa súlyosságát szemlélteti, hogy véle kapcsolatosan cunamit, azaz tengerrengés okozta pusztító szökőárat, földrengés, vulkáni kitörés, tornádó okozta károkat emlegetnek. A hasonlítás azért pontatlan, mert ezek mindenike többnyire egy pusztító hullám formájában söpör el életeket-értékeket, de a kolontári-devecseri vörösiszap-lavina egyszeri településekre, mezőkre rontásával nem fejezte be a pusztítást, hisz utóhatása, ennek semlegesítése és felszámolása szinte kiszámíthatatlan. A térségben a tökéletes talajcsere sem végezhető el, s a vörösiszapban található mérgező anyagok, a nehézfémek akár évtizedek múlva is kárt tehetnek emberben és ennek környezetében.
Orbán Viktor kormányfő be nem jelentett helyszíni villámlátogatásának első döbbenetében ezért jelentette ki, hogy Kolontár hídon túli falurészét nem kell rehabilitálni — újjáépítés, talajcsere stb. —, hanem örök mementóként be kell keríteni és meg kell őrizni.
Igen ám, de a "vörösiszap-rezervátum" fölé nem lehet csernobili szarkofágot építeni, és, ismételjük, a szakemberek a kiszáradás után az iszapból ke­letkezett por belélegzését vagy a táplálékfelvétel során az emberi-állati szervezetbe kerülő méreganyagok veszélyességét a következő évtizedek során sem látják könnyen kivédhetőnek.
Az ajkai vörösiszap-szökőár utóhatásait tekintve nem túlzás tehát, ha sokaknak egy kisebb méretű Csernobil jut eszükbe.
Egyébként, akárcsak én, mások is hajlamosak a katasztrófák átpolitizálására. Végül is a magyar alumíniumgyártás ma hozott nyersanyagból történik. A hazai bauxitbányászat megszűnt. Az alumíniumbányászat is örökség. Külföld­ről hozzák a nyersanyagot, és Magyarországon tárolják a nagy volumenű, minden tonna timföld után keletkező 2,5—3 tonna mérgező anyagot.
A téma átpolitizálását észlelni akkor is, amikor rendkívüli hangsúlyt kap a történtek elemzésében, hogy a vörösiszap önmagában nem mérgező. Hanem csak ennek az erősen maró hatású lúgos oldata, amely súlyos égési sebeket okozhat, elveheti a szemünk világát, porrá változva csupán rákot, máj- és vesebetegségeket okozhat. A vörösiszapveszély ilyenszerű semlegesítése logikai bukfenc, hisz a zagyárak vivő közege a víz. A maró lúgos víz.
Ezt érzékelik a kolontáriak, akik falujuk holttá nyilvánítását kérik, mert további életüket a rémséges vörösiszapos környezetben nem tudják elképzelni.
Orbán Viktor és sokan mások ezt ismerték fel, azt, amit a vörös vész károsultjai is: Kolontár halottá vált, legalábbis egy része a falu és a környék területének nem élhető.