Székely fiúk útban hazafelé (Antal István híradós járőr emlékezik)

Az asszony a híd másik végénél adott egy fekete töltött ceruzát.

Így kerültünk fel Pestre. Megyünk ketten. Akkor még nem jártak a villamosok. Egyszer csak: sztoj! Bekísértek a szovjet parancsnokságra. Egy nagy kövér tiszt ült az asztalnál. A barátomat Gedeon Zoltánnak hívták, perfekt beszélt románul. Azt kérdezi az orosz tiszt: kik vagytok? Azt mondja Gedeon: — Suntem román! És engem is bediktál valami Antonescunak. Elővette a papírt. — Honnan jöttök? — Munkában voltunk Németországban. Elvittek, deportáltak. — Valami irat van-e? — Nincs, semmi sincs.

Rögtön odarendelt egy román tolmácsot. Egyszer azt mondja: mit akartok? Hova akartok menni? Azt mondja Zolti: haza, Erdélybe. Mergem acasă. Mergem în Ardeal.

Azt mondja az orosz tiszt az egyik tolmácsnak — az magyar volt — szólj a rendőrnek, hogy jöjjön fel. Azt mondja a tolmács a rendőrnek: ezek román fiúk. Vigye el őket a román követségre, haza akarnak menni Erdélybe.

Jövünk le a lépcsőn, s mondom a rendőrnek: biztos úr! Nem vagyunk mi románok. — Hát mi a szűzmáriák vagytok?

— Magyarok.

— Hát miért nem mondtátok, hogy azok vagytok? Most el kell vigyelek a román követségre.

— Jaj, hát jó lesz-e az, ha odavisz?

— Ne búsuljanak, jó lesz!

A követségen a kaputól vagy öt méterre kezdődött a lépcső. Hát jön egy román katonatiszt egy magyar hölggyel. Vicognak, magyarul, nagy keményen. Azt mondja a rendőr: kapitány úr! (Nem tudom mi volt, de ő annak nevezte.) Azt mondja: ezt a két fiút ide irányították. — Mi a baj, fiúk? Mondjuk, hogy erdélyiek vagyunk, s haza akarunk menni. De itt vannak valami rokonaink, s fel akarjuk keresni.

— Menjetek, keressétek fel a rokonokat, s amikor haza akartok menni, jöjjetek vissza! Viszontlátásra.

Apák és fiaik:

— Volt egy érdekes történet. Apám géppuskás tizedes volt Ojtoz fölött. Ötszáz méterre voltak egymástól a géppuskafészkek. Ezeket úgy helyezték el, hogy mind a hegy élén voltak, s onnan be lehetett látni a Regát felé. Ahol az apámnak a géppuskafészke volt, bunker is volt. Tőlük három-négyszáz méterre volt egy erdő. Az erdő nyúlványa kiért hozzá. A lényeg az, hogy látták az oroszokat, amint közelednek. Sirítsed őket! Lőtték kegyetlenül. Az oroszok elkezdtek aknázni. Kicsi aknával, amit kivittek a hegyekbe. Belőtték apámat. Apám megsebesült. A lapockáját vágta el a szilánk. Hasra volt feküdve. Bévitték a bunkerba, csóréra vetkőztették, bekötözték a sebét. A többieknek az arcát, a homlokát szakította fel a szilánk. Azokat is mind bekötözték. De amíg a kötözés folyt, nem volt semmi ellenállás. Két ember maradt, aki nem sebesült meg. Csüdör Laci bácsi Nyujtódról, s még egy másik, akinek a nevét már nem tudom.

Elég az, hogy az oroszok felmentek a bunkerhez. Ők le voltak ülve a bunkerben a priccsre. Belépett az orosz tiszt, elővette a pisztolyát, s pukk, pukk, pukk — lődözte le azokat, akik be voltak kötve. Azt mondta, van nekünk elég sebesültünk, nincs szükségünk többre. Mikor apámig ért — ő volt legbelül, mert súlyos sebesült volt —, szóval ott állt Csüdör Laci bácsi, egy nagydarab ember, s amikor az orosz tiszt odaért a pisztollyal, Laci bácsi felemelte a kezét, s azt mondta románul: Domnu’ ofiţer! Nu puska! Azt mondja erre az orosz: oficer, az anyád istenit! Davaj! Ki vele!

Azt hitte, hogy apám az oficer, ő a tiszt. Csüdör Laci bácsi őt akarta így szólítani, hogy tiszt úr, mert az elvtárs szót még nem ismerték, s románul szólt az oroszhoz, mert idegen nyelven akart szólni.

Apámat úgy, ahogy volt, sebesülten elvitték. Békerült Arhangelszkbe, s négy év múlva jött haza. Erős ember volt. Az oroszok között vitték be Oroszországba, s ott szedték ki közülük. Voltak rendes oroszok a sebesültek között, akik támogatólag viselkedtek. De voltak olyanok, akik leköpték a magyar katonaruhát. Meggyógyult. Akkora seb volt a lapockáján, mint az araszom. Szívós ember volt, és helyrejött.

— Igen, ott szerezte a tizedesi rangot.

— A folyó jegén készítették a tutajokat, amivel majd jégzajlás után a fát szállítják. Rengeteg fa volt. Elmesélte, hogy Arhangelszkben még a járdákat is fából készítették. Már két éve volt ott, amikor télen elhasadt a cseber, amiben a vizet tartották. Kérte az oroszt, hogy engedje meg, csináljon egy másik csebret. — Menj, csináljad! — mondta az orosz. Volt egy kicsi szoba a barakk mellett. Apám nem volt mesterember, de ha egy lapátnyelet kellett csinálni, vagy a nyelet megszorítani, azt elvégezte. Ebben a szobában begyújtott a kályhába, s készített egy gyönyörű csebret. Amikor az orosz tisztek meglátták, nekem is egyet!, nekem is egyet! — kiabálták. Így lett apámból kádár, és két évig viszonylag jobb sorsa volt.

Több ízben is jeleztük, hogy a háború után 62 évvel a szomorú végkimenetelű csaták résztvevői vagy szemtanúi, a mai 70 év fölöttiek, és főleg a 80 éven túliak vonatkozó írásaink hatására az annyi évtizeden át rejtegetett és titkolt emlékeiket, tárgyaikat nyilvánosságra hozzák.

Az Ojtoz-völgyi riportsorozat e sorok írójának számos ilyen, a múltat tisztázó emléket elevenített elő. Bő tíz esztendővel ezelőtt egy Ojtoz-völgyi dokumentumfilm és egy esetleges könyv tervével hiába kilincseltem, az Úz völgyéből bő és használható emléket ástunk ki az emlékezés elföldelt árkaiból, a hiányos információk miatt az Ojtoz völgyéről le kellett mondanom. Annak ellenére, hogy itt a két világháborúban, de a nagyobb léptékű történelmi időkben is hatalmas harcok dúltak, hiszen az átjáró volt Kelet egyik legfontosabb kapuja, a Kárpát-medencébe.

A Ruszki Lukival — a kiskászoni Bartha Lukáccsal — és a nyujtódi Antal Istvánnal készített riportsorozat után többek között a kézdimárkosfalvi származású Vántsa Károly nyugalmazott gépészmérnök jelentkezett nagyméretű korabeli fotóval, amely 1943. június 20-án készült a kézdivásárhelyi gyakorlótéren — szerintem Fortyogófürdőn.

A képen az akkor 50—60 éves háromszéki férfiak egész serege — százada? — látható. Az első sorban a második Vántsa Károly édesapja, Vántsa György tanító úr, akit én személyesen is ismertem, márkosfalvi lakásukon is jártam. A ,,katona legénykort" kétszer, két és félszer is túllépő életkorú férfiak nagy-nagy többsége többgyermekes családapa, akiktől az emlékezés fonalát még élő, 70—80 év fölötti gyermekeik és ismerőseik fonják tovább. A képen látható tartalékos tisztek és katonák zöme az I. világháborúban is részt vett, egy részük, akik az Ozsdola fölötti határszakasz környékén voltak hadgyakorlaton, később — egy év múlva — többnyire az Ojtoz-völgyi, majd a székelyföldi csatákban vesztették életüket, sokan fiaikkal együtt.

Mások Vasvárig, Kőszegig — tehát az ország nyugati határáig harcolva vonultak vissza, többnyire gyalog, s gyalog is szállingóztak vissza szülőföldjükre, akik életben maradtak.

Hadgyakorlati felszerelésük — akárcsak a későbbi harcfelszerelésük — szánalmas volt. Ezt a kommunista propaganda később osztályharcos alapon és nemzetellenes buzgalmában a magyar kormányzat és a hadvezetés nyakába varrta, megfeledkezvén arról, hogy a trianoni diktátum milyen haderő-fenntartási és hadfelszerelési szigorításokat tartalmazott a megcsonkított ország számára.

Az ozsdolai hadgyakorlat résztvevőinek fegyverzete már az I. világháborúban is korszerűtlen Manlicher és Mauser kézifegyver volt. Ezekkel egyet lehetett lőni, s folyamatos használat esetén a katonák rápisiltek, hogy a fegyver lehűljön. Ugyancsak vízhűtéses volt az első világháborúban is használt géppuska.

Vántsa Károly édesapja, György a márkosfalvi, martonfalvi és hatolykai székely határőrség századparancsnoka volt. Az ojtozi erődrendszer kiürítése alkalmával a felborult szekérről leesett, combnyaktöréssel gipszágyba került, fia, Károly 14 évesen öt hétig gyalogolt nyugat felé menekülve, s így nézte végig a háború borzalmait. A nyugati határszélről ugyancsak gyalog jöttek haza, sokszor a szekérbe fogózkodva, amelyet a szovjet katonák felborítottak a rajta utazó édesanyával és négy hónapos csecsemőjével együtt. A lovakat kifogták, és elkobozták. Egy fiatal orosz tiszt figyelt fel a történtekre, s elzavarta onnan a csőcselékséget.

Ez csupán egy epizód a száz meg száz történetből, amelyet Vántsa Károly és társai megéltek, átéltek, vagy szüleik bizalmas közléseikből az utókornak átmentettek.

Mindezt, természetesen, le is kellene írni, mert az élet sajnos, véges. Az írás révén viszont az emlékezés örök és örökölhető.