Nagy Irén (Emlékezzünk az egyetemes magyar sport nagyjaira)

,,Kézilabda-pályafutásom egy sikertelen felvételivel kezdődött. Sepsiszentgyörgyön történt ugyanis, hogy a felvételi időszakának egyik délutánján kimentünk kézilabdázni, hogy egy kicsit megmozgassuk a tanulásban elernyedt izmainkat. Ott, játék közben mondta az egyik játszótárs: te olyan jól játszol, gyere, menjünk a sportiskolába... Így kerültem Sepsiszentgyörgy helyett Marosvásárhelyre, az ottani sportiskolába (Szentgyörgyön az idő tájt nem volt sportsuli). Ott pedig atletizálni kezdtem, s jól. Minden bizonnyal az eredményekre sem kellett volna sokáig várnom, de egy nap Kamenitzky Árpád sporttanár és kézilabdaedző beállított az iskola kézilabdacsapatába, hogy megmérkőzzünk a sportág felsőházában szereplő vásárhelyi gárdával, melynek az edzője volt. Kint kezdtem a mezőnyben, kapunkba pedig igen sűrűn potyogtak a gólok. Feldühödtem, s kértem a mestert, engedje meg, hogy én védjek... Csak három gólt kaptam. Ez lett a »vesztem«. Ka­menitzky tanár bácsi ettől kezdve kézilabdakapusnak tekintett. Az atlétikára hivatkozva tiltakoztam. Őt ez nem érdekelte. Viszont célját elérő, meggyőző munkájában nem válogatott az eszközök között. Győzött. Én pedig elkezdtem szorgalmasan látogatni az edzéseket... 1954-et írtak a naptárak. Másfél éven át napi három edzést végeztem. Nem hiába. 1955-ben a Marosvásárhelyi Ha­ladással országos bajnoki címet szereztem, és meghívtak a válogatottba. Na de ugyanakkor a Szpartakiádon is szerepelnem kellett mint atléta. Előbb a Szpartakiádra mentem el, ott három ezüstérmet nyertem, s ezeket nyakamba akasztva másnap jelentkeztem a kézilabda-válogatottban. Ott Tata Pic — becsületes nevén Dumitru Popescu-Colibaş — fogadott. Nem nagyon értettük meg egymást, s akkor ő hívta Radó Ilonát. Én köntörfalaztam, Ilu fordította, Tata Pic pedig csak mosolygott. Aztán zsebébe nyúlt, kivett egy újságot, és mutatta, hogy az igazság ebben a három ezüstéremben rejlik. Más edző, lehet, elküldött volna, de ő nem tette, ő befogadott a csapatba, a leányok közé... És hamarosan megkezdődött a sikersorozat."
Na de előbb nézzük a klubjait, egyesületeit, amelyekben megvalósította csodálatos pályafutását: 1954—1956: Marosvásárhelyi Hala­dás, 1956—1965: Bukaresti Tudomány — országos bajnoki cím 1960-ban és 1963-ban, 1965—1967: Bukaresti Konfekció, 1967—1973: Bukaresti IEFS — országos bajnoki cím 1971-ben és 1973-ban.
Bátorsága, higgadtsága, biztonsága, a szenzációs jelzővel illethető lélekjelenléte, reflexei, csodálatos fizikuma képezte alapját 119 válogatottságának. És akkor jöjjön a sikersorozata:
1955 — aranyérem a varsói Világifjúsági Találkozón
1956 — aranyérem a Német Szövetségi Köztársaságban megrendezett II. nagypályás világbajnokságon
1960 — aranyérem a hollandiai III. nagypályás világbajnokságon
1962 — aranyérem bukaresti II. kispályás világbajnokságon.
Közben férjhez ment. Férjei után viselte a Hector, a Klimovski nevet. Egy leánya született, Alexandra. Visszavonulása után a fővárosi 1-es számú Sportiskola testnevelő tanára lett. 2001. május 3-án Bukarestben hajtotta örök álomra fejét. Megpihent testét szülőfalujában, Teleken helyezték örök nyugalomra, és elismerve rendkívüli eredményeit, a kisborosnyóiak kopjafával őrzik emlékét.