Csernus Imre: A támaszkodás zsákutca

A közismert szakember az élet fontos dolgairól beszélt, bevonva a vállalkozó szellemű nézőket is, egy tizenhét éves fiatalember nem csak arcát vállalta, nyíltságával messze kiemelkedett a hozzászólók közül. Csernus Imrével a rendezvény előtt beszélgettünk, a szerző az előadást követően köteteit dedikálta.
— Mivel magyarázza, hogy Magyarorszá­gon, de itt, Székelyföldön is ennyire népszerűek az előadásai?
— Mindent megteszek, hogy őszintén beszéljek adott helyzetben. Ez meg egy ilyen adott helyzet. Ha utcán látok mentális nyomorban élőket, nem megyek oda, hogy hé, te, ébredj fel, nem látod, hogy merre mész? Ez nem az én dolgom, mert az az erőszaknak a jele lenne.
— Ezúttal témája a változásról szól. A mostani magyarországi ökológiai katasztrófa miatt sokan kényszerülnek arra, hogy újrakezdjék az életüket. Mit mondana nekik, ha megkérdeznék öntől, mit és hogyan cselekedjenek?
— Mindig a krízis mutatja meg az illető ember erejét, hogy mennyire képes talpon maradni. Tehát nem az, amikor jól mennek a dolgok, és elkezdjük mondani, hogy mi milyen jól vagyunk, milyen szépen vagyunk, hanem amikor krízisek következnek be. Akkor mit kezdünk igazából? Az az igazi változás. Tehát amíg pozitív minden, és igazából semmi sem mérettet meg engem, és szép lassan folynak a dolgaim, miből tudom azt, hogy én képes vagyok olyan szituációban három-négy méteres falat is átugrani, miközben normálisan azt nem tudnám meg­tenni? De néha meg lehet tenni. De hogyan lehet azt elérni?
— Hogy látja, képesek az emberek a változásokra, vagy rákényszerülnek?
— Aki rákényszerül, annál a változás csak tüneti jellegű lesz, soha nem lesz stabil. Mert rákényszerül kétségbeesésből, és ahogy a krízis intenzitása csökken, az illető ember belső motivációja a stabil és tartós változás felé is csappan. Tehát a változás vagy önmagam miatt történik, mert én megélem önnönmagam poklát, és úgy érzem, hogy ez nekem így kevés, különösen, ha felismerem, hogy tetszik, nem tetszik, de az időm ketyeg elfelé. A homokóra. És nagyon nem mindegy, hogy bizonyos dolgokat hogyan élek meg, mit teszek.
— Előadásaira, írásaira sokan azért is kíváncsiak, mert nagyon foglalkoztatja őket a párkapcsolatok témaköre. Mi kell a minőségi és tartalmas párkapcsolathoz?
— Hát, hogy a két alkotóelem hiteles legyen önmaga szemében. Az. Tudja, ez a férfi és a nő.
— Mitől nőies a nő, és mitől férfias a férfi?
— Valójában, mivel mindannyian emberből vagyunk, az intelligenciánk kisebb-nagyobb mértékben adott, ezen igazából változtatni nem tudunk, csiszolni legfeljebb. De adott helyzetben az érzéseinket hogyan manifesztáljuk, akár verbális és nonverbális eszközökkel, azt megtehetjük. Különösen, ha felismerjük, hogy egy adott minta, amelyet a szülőktől tanultunk, sajátítottunk el, akár meg is változtatható.
— Mi a szerelem?
— Szerelem? Nagyon sok vonás eszembe jut, illetve tulajdonság és állapot, de nekem az egyik legfontosabb a kölcsönös tisztelet. Fel tudjak nézni a másikra. Azonban érdekes az, hogy legtöbbször ez nem következik be, és azért nem következik be, mert az illető ember önmagára nem tud felnézni. S akkor ez nem szerelem, amit két ilyen ember mond, az a támaszkodás jelképe. Az meg zsákutca, mert ott vak vezet világtalant.