A tehetetlenek (A Szatmári Harag György Társulat vendégjátéka Sepsiszentgyörgyön)

Mert miről is szól Csehov Három nővér című drámája?
Keresztes Attila víziója szerint a tehetetlenségről.
Három jobbra, szebbre, a teljes életre vágyó fiatal lány a vidéki élet otrombaságait, esetlenségeit, esetlegességeit, kreténségeit megunva Moszkvába vágyik. Ott születtek, oda köti őket minden emlékük, az emlékezetükben óhatatlanul megszépülő, idealizált gyermek- és kamaszkoruk. Minden. Viszont azért, hogy ábrándjaik beteljesülhessenek, az égvilágon semmit nem tesznek, csak álmodoznak, mint a holdkórosok. A néző a kezdet kezdetétől megsejti, hogy ezek a lányok soha nem jutnak el Moszkvába. Nem is juthatnak el, mert képtelenek irányítani is az életüket, tehetetlenül sodródnak. És a menedéket jelentő családi házban elviselhetetlenül ketyeg az óra, mint egy időzített bomba. Egyébként is a zajoknak, zörejeknek diabolikus hatásuk van a lassan kibomló történetben. Állandóan vonatok dübörgését halljuk, az óra pedig ketyeg, amíg a történetben központi szerepet kapó szereplő, az öreg, cinikus, alkoholmámorba menekülő katonaorvos részegen le nem veri. Bíró József alakításáról, amely meghatározza az egész előadás tébolyult látomását az orosz középosztály tehetetlenségéről és halálra ítéltségéről, csak felsőfokon lehet beszélni. Őrült hahotája az előadás végén már-már elviselhetetlen.
Keresztes Attila spektákuluma, leltára az orosz középosztály haláltánca lassan, melankolikusan indul. De ez a már-már elviselhetetlen lassúság is jellemző a félálomban, ábrándokban élő ,,hősökre", akik a kezdet kezdetétől mondják a magukét, s hogy tulajdonképpen nem dialógusokat látunk-hallunk, hanem monológokat, az a dermesztő utolsó, peronon játszódó jelenetekben világosodik meg, ahol a huzatos állomáson hangsúlyozottan hangosodik ki minden, és válik abszurddá. Itt már létre sem jön a beszédhelyzet, a ,,hősnők", a heroinák és a hősök mondják a magukét, tébolyodottan és szinte elviselhetetlenül.
Keresztes, hogy a feszültséget fokozza, két bohócot, mí­mest is behoz az előadásba, mintha állandóan farsang lenne, ezek az álarcosok is kiabálnak, játszanak, szerepelnek, franciául fecserésznek, de egész megjelenésüknek az ég kerek világán semmi értelme nincs, ha csak az nem, hogy egy rendezői gesztussal csak felerősítik a dráma abszurditását, azt ugyanis, hogy a szereplők szövegeinek sincsen semmi értelme, noha látszólag mégis van... De ez csak a látszat, hiszen képtelenek igazán kommunikálni egymással, terjengősen és szenvelegve fújják a magukét, annak sincsenek tudatában, hogy nem az életüket élik, hanem annak paródiáját. S az óra ketyeg, amíg ketyeg, de előbbi hasonlatunkat megismételve, időzített bombaként jelzi az elkerülhetetlen változásokat, melyekről Csehov nem ír, személyes sorsa megkíméli a megtapasztalásuktól, de a néző tudja, amit tud. A bornírt, cinikus, duhaj vagy szenvelgő katonatisztek alkotják a nővérek társaságát, s Csehov kegyetlenül még ettől is megfosztja őket, hiszen a dráma azzal zárul, hogy a garnizont elvezénylik a vidéki kisvárosból egy másik vidéki kisvárosba. Dosztojevszkij egyik katonatiszt hőse, Csehov tisztjeinek ostoba elődje, hallgatva az anarchista értelmiségiek világmegváltó ábrándjait, akik pillanatnyi hevületükben, saját szövegeiktől és terveiktől felcsigázva egy adott pillanatban Isten létét is megkérdőjelezik, a fellengzős dumát megunva, így fakad ki: ha nem lenne Isten, akkor, hogy lehetnék én kapitány?!
A kör bezárul.
Hősnőink és hőseink ordítva monologizálnak a peronon, a vonatok robognak, elmennek, jönnek, megint elmennek, és életük a megoldatlanságaival örökre köréjük zárul. Keresztes hideglelős víziója kimondatlanul is sejteti, ez az életképtelen, dekadens, ábrándozó orosz középosztály a nagy októberi szocialista forradalom után tehetetlenül esett szét, s Oroszország anyácska egy másik álmodozó elé esett, aki a valóságban próbálta megvalósítani ezeket az álmokat, szétverve és lehetetlenné téve úgyszólván mindent.
A szatmári Három nővér Keresztes átgondolt és minuciózus aprólékossággal, gondosan megtervezett és szervezett látomása, nyomasztóan és időnként már-már elviselhetetlenül, ennek az elkerülhetetlenségéről szól.