Munkanélküliség és betöltetlen állások — ki érti ezt? (Három tudós kapta megosztva a közgazdasági Nobel-díjat)

A három közgazdász egyebek mellett azt vizsgálta, hogy miért lehet egyszerre magas munkanélküliség és sok betöltetlen állás, és miként befolyásolja a szociálpolitika a munkanélküliséget. ,,A piac működéséről alkotott klasszikus felfogás szerint az eladók és a vásárlók azonnal, ráfordítás nélkül egymásra találnak, és rendelkeznek minden fontos információval. A valóságban viszont ez nem így történik" — áll az indoklásban. A díjazott tudósok elméletét a munkaerőpiacon kívül számos más területen is alkalmazni lehet, támpontot nyújt például az ingatlanpiac és a pénzpiacok működésének értő elemzéséhez.

Peter Diamond 1940-ben született New Yorkban, jelenleg a Massachusetts Institute of Technology (MIT) amerikai kutatóegyetem professzora

Dale Mortensen 1939-ben született az Oregon állambeli Enterprise-ban, és az Illinois állambeli Evanstone-ben működő North­western egyetemen dolgozik

Christopher Pissarides 1948-ban született a ciprusi Nicosiában, jelenleg a London School of Economics and Political Science professzora


A munkaerő-piaci súrlódások modellje
Reálisabb képet ad a munkaerőpiacról a Diamond-Mortensen-Pissarides (DMP) modell, amelyet a gazdaság más területein — így például az ingatlanpiacon — is jól lehet alkalmazni a folyamatok megértésére. Simonovits András, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Köz­gazdaságtudományi Intézetének tudományos tanácsadója szerint a hagyományos elméletek nagyon leegyszerűsítették a munkaerő-piaci kereslet-kínálatot, és azt feltételezték, hogy ha van üres álláshely, akkor azt a munkanélküliek azonnal be is töltik. Ugyanakkor évtizedek óta tudták, hogy a gyakorlatban mindig vannak betöltendő munkahelyek, amelyeket — alkalmasság hiányában — a munkanélküliek nem mindig töltenek be hiánytalanul, vagyis a kereslet és a kínálat nem talál mindig egymásra.
Erre a ,,súrlódásra" épül Peter Diamond, Da­le Mortensen és Christopher Pissarides modellje. A két kutató 1980 körül egymástól függetlenül — dinamikus modellek segítségével — vizsgálta ezt a jelenséget, reálisabb képet festve a munkaerőpiacról. Nem csak azt nézték meg, hogy nő-e a foglalkoztatottság, hanem ennek összetevőit vizsgálták, vagyis hogy a foglalkoztatottság változásának mekkora részét adja a munkaerő-felvétel, és mekkorát az elbocsátások. A modell jól alkalmazható az ingatlanpiacra is, vagyis arra, hogy fizetőképes kereslet ellenére miért maradnak üresen eladásra kínált lakások — emelte ki Simonovits András. Peter Diamond egyébként a nyugdíjbiztosítás egyik legnagyobb elméleti szakembere az Egyesült Államokban, ahol a demokrata kormány nemrég a Federal Reserve vezetésébe akarta kinevezni, ám végül az ellenzék elutasította.

Mi befolyásolja a relatív bért?
Az úgynevezett keresési modelleket ma már a Diamond-Mortensen-Pissarides trióhoz kötik (Diamond 1984-ben, Mortensen 1982-ben és Pissarides 1994-ben publikálta cikkét), de az alapötlet Edmund S. Phelps amerikai közgazdásztól származik. A modell feltételezi, hogy a gazdasági folyamatok minden periódusában létezik szabad állás, és vannak munkanélküliek. A posztot felkínáló vállalat és a potenciális munkavállaló véletlenszerűen találkozik egymással. Egy állás betöltésének valószínűsége és egy munkanélküli foglalkoztatottá válásának valószínűsége megadható a munkapiac telítettségének függvényeként.
A telítettséget a betöltetlen állások és a munkanélküliek arányaként értelmezzük. Az egymásra talált vállalat és potenciális munkavállaló azonban Phelps elméletében még nem alkudozik a bérről, azt a munkaadó monopolpozícióját kihasználva maga határozza meg. Miután sok vállalat van a piacon, egyetlen ágens csak akkor képes befolyásolni a felvételi és felmondási rátát, ha módosítja az általa fizetett bérnek más vállalatok béréhez viszonyított arányát. Ha több munkavállalót akar, a többiekhez képest többet kell fizetnie, ha nem akarja, hogy a munkavállalók felmondjanak, szintén magasabb relatív bért kell felajánlania. Nem kell nagy erőfeszítéseket tennie olyan környezetben, ahol magas a munkanélküliség, ilyenkor a relatív bértől függetlenül sok potenciális alkalmazott közül válogathat — állítja a Nobel-díjas trió.

Utólagos esélylatolgatás
A 2010-es közgazdasági Nobel-díj legnagyobb esélyese azonban korántsem a győztes trió volt. Képben volt az új klasszikus makroökonómia két alapítója, Robert Barro és Robert Lucas, de a favoritok közé sorolták a jelenlegi válságot okozó piaci buborékokat kutató Nobuhiró Kijotaki és John Moore is.
Az egyik módszer az előrejelzésre a szakirodalomban való idézettség mértéke. A RePEc (Research Papers in Economics) által gyűjtött adatok szerint Robert Barro és Robert Lucas Jr. volt a leggyakrabban idézett szerző a legutóbbi mérésnél. Őket James Heckman, Joseph Stiglitz és Paul Krugman követte, akik az idei Nobel-díjak odaítélésénél mégsem rúghattak labdába, mivel korábban már megkapták a neves elismerést.
Az amerikai Harvard-egyetemen tanító Barro már évek óta szerepel az esélyesek között, ő is a piaci logikát előtérbe helyező új klasszikus makroökonómia alapítói közé tartozik, akárcsak Robert Lucas. Mindketten az 1970-es és az 1980-as években publikálták fő műveiket, kiválasztásuk ellen talán épp az szólhatott, hogy akkori gondolataik közül többet is kikezdett az idő.
Az aktualitást leginkább a folyó gazdasági válság jelentheti, sokak várakozásai szerint az amerikai összeomlást előidéző piaci buborékok viselkedésének vizsgálói lehetnek a No­bel-díjra esélyes kutatók közt. A Thomson Reuters minden évben elkészíti toplistáját, az idei szerint a 2010-es közgazdasági Nobel-emlékdíj esélyesei között két olyan gazdasági szakember is szerepelt, akik a buborékok képződésével foglalkoztak. Nobuhiró Kijotaki és John Moore az 1990-es évek japán válságát vizsgálták, de felépített modelljük elemei alkalmazhatóak a jelenlegi krízisre is. A megélénkülő jelzálog-hitelezés árfelhajtó hatása és a buborék kipukkanása a Reuters szerint jól leírja az amerikai ingatlanpiac összeomlásának körülményeit is, ami a favoritok közé emelte a két közgazdászt.
Az esélyesek között volt még Alberto Alesina olasz származású és az amerikai Harvardon tanító közgazdász is, aki a politika és a gazdaság kapcsolatát vizsgálta. Behatóan foglalkozott a költségvetés és az államháztartási hiány politikai gazdaságtanával, a magas inflációjú országok stabilizációjával, az európai integráció fejlődésével, illetve az ameri­kai szegénység problematikájával is. Kevin Murphy-ről is sokan beszéltek, a közgazdász többek között a bérkülönbségek, a munkaerőpiac, a munkanélküliség és a gyógyászati befektetések megtérülése területén kutatott. A szakember korábban már elnyerte az Amerikai Közgazdasági Társaság John Bates Clark-medálját, ami a Nobel-díj után az egyik legnagyobb jelentőségű elismerés.

Az elmúlt tíz év közgazdasági Nobel-díjasai:
2000 — Az amerikai James Heckman és Daniel McFadden a háztartási és az egyéni költségvetések tanulmányozására alkalmas statisztikai módszerek kifejlesztéséért.
2001 — Az amerikai George Akerlof, Michael Spence és Joseph Stiglitz a modern információs közgazdaságtan alapjainak lefektetéséért.
2002 — Az amerikai Vernon Smith és az amerikai—izraeli Daniel Kahneman azért a munkásságért, amellyel a közgazdaságtan lélektani és kísérleti kutatási eredményeinek a döntéshozatalban játszott szerepét tárták fel.
2003 — Az amerikai Robert Engle és a brit Clive Granger a gazdasági idősorok vizsgálatának új statisztikai módszereiért.
2004 — A norvég Finn E. Kydland és az amerikai Edward C. Prescott, aki kimutatta az üzleti ingadozások mögött álló erőket, valamint a gazdaságpolitika összefüggéseit a makrogazdaság kulcsfontosságú területein.
2005 — Az amerikai Thomas Schelling és az izraeli Robert Aumann a kereskedelmi és üzleti konfliktusok elkerülését segítő játékelméleti kutatásaikban elért eredményeikért.
2006 — Az amerikai Edmund S. Phelps makroökonómiai elemzéseiért, amelyek hozzájárultak a gazdaságpolitika rövid és hosszú távú hatása közötti összefüggések megértéséhez.
2007 — Az amerikai Leonid Hurwicz, Eric Maskin és Roger Myerson a mechanizmustervezés elméletét megalapozó munkásságáért.
2008 — Az amerikai Paul Krugman a nemzetközi kereskedelem mozgásainak és a gazdasági aktivitás területi összefüggéseinek elemzéséért.
2009 — Az amerikai Elinor Ostrom és Oliver E. Williamson a gazdasági kormányzással foglalkozó elemzéseikért, Ostrom a díj első női kitüntetettje.

Kis díjtörténelem
A közgazdasági Nobel-díjat 42. alkalommal osztották ki. A kitüntetettek száma 67, közülük 22-en kapták egyedül, 15 alkalommal ketten, 5 alkalommal hárman megosztva vehették át. Az eddigi legfiatalabb díjazott az amerikai Kenneth J. Arrow, akinek 51, a legidősebb az amerikai Leonid Hurwitz, akinek 90 évesen ítélték oda a kitüntetést — Hurwitz az összes Nobel-díjas között is korrekorder. Magyar származású tudósok közül 1994-ben az amerikai John C. Harsanyi (Harsányi János, 1920—2000) részesült megosztott közgazdasági Nobel-díjban a játékelmélet terén kidolgozott elemzésekért.