Ozsdola utolsó szövőasszonya

A szövés mesterségét a szülői házban, édesanyjától lopta el gyermekkorában. Édesapja erdőpásztor volt, édesanyja, amikor nem ment a mezőre, egész nap szőtt. Akkoriban nem volt ilyen cifra világ — mondja —, iskolás korában Bende úrékhoz járt sokat szőni, a Bende fiúknak készített alsónadrágot szarufáson. Később máshová is eljárt szőni, amit napszámban, méterre fizettek ki.
A százéves osztovátát Bandi István készítette fiatal korában. Amália néni, miután 1947-ben férjhez ment, kapta ajándékba a szövőszéket, amit helyszűke miatt meg kellett rövidíteni, és azóta megszakítás nélkül sző rajta. A kiskertben is kapál, meg a házimunkát is elvégzi emellett. Idén a fájós lába és a szíve miatt nem mehetett fel szőni az Óriáspince-tetőre, bár nagyon szeretett volna ott lenni, mint tavaly. Az általa készített szőttesek az Amerikai Egyesült Államokba, Belgiumba, Németor­szágba, Törökországba és Magyar­országra is eljutottak. Szövés nélkül már meg sem tudna lenni, szenvedélyévé vált. Nem akar ő kereskedni — mondja meggyőződéssel —, hanem élni, mert ez a munka élteti, tudja, hogy nem élt hiába. A szövés Amálka néni esetében már nem pénz kérdése, hanem megnyugvás, hiszen alig hat lejt fizetnek egy méterért. A faluban már senki sem űzi ezt a mesterséget, de nagy örömére Kézdivá­sárhelyen élő Ibolya lánya megtanult szőni. A kisebbik leánya tud, de nem szereti ezt a munkát. Ma már csak a módosabbak rendelnek tőle szőttest, a szegények a turkálókból vásárolnak. Szomszédba soha nem jár, a padra sem ül ki, de ettől függetlenül oly sokan megfordulnak a házában, hogy több hírt tud, mintha a rádiót hallgatná naphosszat.