Bolygó tüzek (Olvasólámpa)

Noha Szilágyi elbeszélésekkel kezdte, még a ötvenes évek végén novellát, karcolatot is sokat írt, de pályakezdő írásaiból — a Sorskovács (1964) és az Ezen a csillagon (1966) című köteteit nem is vette figyelembe — aszketikus szigorral mind­össze tizenegy hosszabb-rövidebb írást tartott érdemesnek az újraközlésre, ezek egy része, pontosabban öt írás a Jámbor vadak (1971) című könyvében jelent meg először, szövegeiken itt-ott javított is, átírt, tömörített, feszesebbé tette az elbeszéléseket, melyekben imaginárius világának középpontja, Jajdon is megjelenik, hat másik írás meg az elmúlt évtizedekben jelent meg folyóiratokban, Szilágyi ugyanis 1971 óta nem adott ki új novelláskötetet.
A címadó íráson kívül, amely egy ki tudja, hol, mikor, mióta zajló háború képeit idézi fel a had végeérhetetlen vonulásain át, szerepel a kötetben az antológiadarab, A mesterek balladája (1969) is, s nem véletlenül, hiszen negyvenkét évvel a Hollóidő előtt már ír egy olyan történelmi elbeszélést, mely konkrétan, hideglelős pontossággal idézi fel Botár nagyúr házának különös körülmények között folyó építését és Szilágyi vissza-visszatérő nagy témáját, a teljes, totális emberi kiszolgáltatottságot, mutatva, hogy Szilágyi mennyire tudatosan építkezik.
Prózájában, mint egy végeérhetetlen zeneműben, fel-felcsendülnek az azonos motívumok, a kiszolgáltatottság és az ezzel való, a szabadságért mindent, akár az életünket is kockára tevő szembeszegülés... Botár nagyúr egyébként a hetvenes években több elbeszélésében (regényrészletében?) is felbukkan, de a megidézett történelmi világ, most már pontosan bejelezve, mindez mikor és hol is zajlik (a török hódoltság sanyarú évadaiban, Dél-Magyarországon és Erdélyben, noha a tájékozódást nehezítik a bizarr elnevezések!), a Hollóidőben nyeri el különös formáját.
Külön színt képviselnek a könyvben Szilágyi írásainak már említett centrális helyéhez, a Jajdonhoz kapcsolódó írások (Kibic, az árva ember, Jajdon gyermekei és A szőlősgazda)... Különösen izgalmas negyven év után a Jámbor vadak és a Valahol, túl a Messzi folyón. Mindkét hős, mint Szilágyi hősei általában, úton van. Igen, ezek a hősök, ha épp nem korlátozzák szabadságukban, mint az Agancsbozót egy titokzatos barlangba zárt és ott parancsra kardokat készítő hősei, általában úton vannak. Valami előtt, valami(k) után, között...
A Jámbor vadak hőse tán maga sem tudja, miért indul el, talán mert elege van már mindebből, az életéből is, aztán felbukkan egy kósza emlék, egy nő, egy tornác, egy vagy volt, vagy nem volt falu. ,,A hívás (...) messziről, valami faluból jött, s hiába dörzsölte a szemét s a halántékát, nem tudta egészen pontosan kivenni az integető nőalakot..." De megindul mégis, eljut a Messzi folyó titokzatos völgyébe, akárcsak a másik elbeszélés hőse, aki viszont egy vegyi gyár melléktermékeivel tönkretett ,,messzi folyót" is látja, s ez az írás negyvenegy évvel első megjelenése után aktuálisabb, sajnos, mint valaha... Akárcsak a megrendítő Tájkép, tutajjal című novella, amely egy vízzel elárasztott falu zsibbasztó látványát idézi fel dacosan, vonzóan, felejthetetlenül...

* Szilágyi István: Bolygó tüzek (a borító talányosan szép grafikája Árkossy István műve). Novellák, elbeszélések. Magvető. Budapest, 2009