A halom és a fantomok (Képzőművészet)

És különféle más anyagokat is felhasznál a művész, rőzsét, levelet, mohát, gyepet, fáslit, műanyagot, kátrányt, kerámiát, kombinálja, összekapcsolja őket, mintha direkt kultuszt űzne abból, hogy fityiszt mutasson a maradandóságnak, némi pátosszal az örökkévalóságnak, hogy olyan anyagokat használjon fel nagy ívű, izgalmas kísérletezéseihez, amelyek romlékonyak. Ezzel is az evilágiság tényét dokumentálva, a jelent célozva meg, az örök jelent. Ugyanakkor ez a huszonkét év alatt fokozatosan alakuló és izgalmas plasztikai kísérleteket eredményező módszere élesen szembeáll művei egy másik vonulatával, a magyar történelem és művészettörténet nagyjainak (Szent István, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Gábor Áron, Benedek Elek, Gyárfás Jenő...) emléket állító szobrai világával.
Az emberélet útjának felén túli összegezés ez a meglepően sokszínű, gazdag, elbűvölő kiállítás, összegezés, de nem búcsú, inkább erőgyűjtés az elkövetkező nagy kísérletek előtt...
A tárlatmegnyitón mutatták be a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó Műterem sorozatában megjelenő Vargha Mihály-albumot. (A sorozat 48. darabja és az első kötött könyv...) Az izgalmas és tanulságos pályaképet a művész jó ismerője, Szücs György budapesti művészettörténész jegyzi, pályakép is, áttekinti Vargha elmúlt negyedszázadának eseményeit, de elemző tanulmány is, mintegy bevezető a plasztikai művek világába. Kézdivásárhely, majd a jászvásári egyetem, végül — még az aranykorszak borzongató homályában — Piski s a változás után Sepsiszentgyörgy: a művész életének állomásai s már első vállalt művei — az Ölelkezés című 1988-as márványszobor például — mutatják magabiztosságát és formaérzékét, s hogy mennyire izgatja az anyag, és mennyire meghatározza műveit, hogy éppen miből és mivel dolgozik.
Az egyetem után Piskire kerül, ahol, ha egyéb nem, kő van elég, s hevesen érdekelni kezdik a kövek. Megfigyelhető egyebekben mindvégig, hogy Vargha mennyire bensőséges kapcsolatban áll művei mindenkori anyagával. Ahogyan Szücs György igen pontosan megjegyzi, a ,,lekerekített, lecsiszolt felületek" izgatják igazán, és ,,az érdesebb, durvább részletek találkozásának plasztikai lehetősége..."
De a piski kaland nem tart sokáig, jön Szentgyörgy, ránk esik a szabadság, Vargha hirtelen a Gyárfás-házban találja magát, nemrég felavatott szobra jelzi, nem töltötte idejét méltatlanul és hiába a kúriában, műve tisztelgés Gyárfás szelleme előtt, amely egyébként kísérthette és nyugtalaníthatta ott. Volt viszont egy nagy kert fákkal. És Varghát hirtelen hevesen izgatni kezdte a fa, ahogy Szücs precízen megjegyzi: ,,a durván, láncfűrésszel roncsolt és a fatörzs eredeti, kéreg alatti, sima felületeinek összehangolása..." De hát ez persze csak a technika...
Lássuk a műveket, a bálványokat, lidérceket, fantomokat, fejeket. Egy furcsa, helyenként lidércnyomásos, valami megtörténtre vagy meg nem történtre emlékeztető világ ez madárijesztőszerű alakokkal, lényekkel, démonokkal... Az az érzésünk állandóan, hogy egy történet kellős közepén vagyunk, noha sem az előzményeket, sem a végkifejletet, sem a történetek elkerülhetetlen következményeit nem ismerjük, mégis benne vagyunk egy folyamatban, sodródunk.
Egy interjúban nem is olyan régen Vargha megvallotta, hogy hevesen izgatják a törzsi kultúrák és a törzsi kultúrákat felidéző jelek. Most láthatjuk a kiállításon, miért és mennyire izgatják.
Ezeknél a plasztikai kísérletezéseknél a fát eleve más anyagokkal kombinálja, rőzsével, gézzel, kötéllel, kátránnyal, kerámiával, gyeppel, mikor mivel. Olyan műveket teremtve, amelyek valósággal szuggerálják maguk körül a teret. Vargha tehetségének egyik fontos eleme a térben gondolkodás és látás, halálpontosan el tudja helyezni művét az adott térben. Méghozzá úgy, hogy a szobor, az emlékmű — lásd a szárazajtai Mártíremlékművet például — hirtelen ,,élni" kezd a térben.
Mondom, kettős pályán futnak Vargha művei, a történelmi alakokat idéző szobrok és legendáriumot teremtő bálványok, lények, halmok, háromszögek, madarak, lidércek. És e műveitől nem idegen az irónia sem. Vargha azon kevés jelenkori szobrászaink közé tartozik, akiknek van humoruk, időnként meleg, ironikus, önironikus, máskor szarkasztikus.
Igen izgalmasnak tartom intermediális kísérletei közül a délszláv válság ihlette Múmiákat vagy a Halom című, több változatban is létező művet. Vagy a Baász emlékére készült kísérletet.
Megfigyelhető, hogy szobrainak formavilága valamifajta egyszerűsödés irányába hat, és izgalmasan nyitottá teszi kibontakozó művészetét.