Az exhibicionizmustól az önmegismerésig (Színházról Schilling Árpáddal)

— Művészeted jellemzéséből egyértelműen kiderül: a színház szakrális megfogalmazását átértékeled. Mit jelent hát neked a színház?

— Folyamatos értelmezés alatt áll. Első értelmezésben, hogy fontossá tegyem magam egy közösség előtt azáltal, hogy ezt a közösséget én vezetem. A társulatra gondolok (Krétakör Színház — szerk. megj.), de a közönségre is, amely előtt a társulaton keresztül én fontossá tehetem a gondolataimat. Később szép lassan rájöttem, hogy a színház a saját magamhoz vezető út elsősorban, tehát önmegismerés. És hogy én az önmegismerés különböző fázisait lenyomatszerűen megmutathatom a közönségnek. Nem azzal a szándékkal már, hogy elsősorban magamat megmutassam, hisz az őszinteség vagy önfelmutatás mások számára is inspiráló lehet, másokat is közelebb vihet saját magukhoz. A legtöbb, amit kaptam eddig a színháztól, hogy egy sor olyan kérdést vetett fel számomra, amelyhez nem jutottam volna el, vagy nem 33 éves koromra, hanem lehet, csak hatvanévesen gondolkodnék azon, hogy minek van az ember, ha már van.

— Szakma és közönség egyaránt sikeresnek tartja, amit csinálsz.

— Amikor itt játszottuk a Sirájt, nagy siker volt, nagyon jelen volt a közönség az előadásban. Számomra a siker mindig kétélű: minél nagyobb, annál veszélyesebb. És minél egyértelműbb, annál inkább érzem magamon azt, hogy szükség van kérdésekre. Ha valami nagyon biztosnak tűnik, és a siker ilyennek mutatja magát mindig, akkor azonnal kérdéseket kell feltenni, mert a biztonság nem tesz jót, nem csak a színháznak, a művészetnek általában. A sikerben könnyű fürdőzni, aztán arra ragadtatja magát az ember, hogy ez jár neki, mert annyira jó az, amit csinál, és olyan szavakat kezd el használni magával kapcsolatban, amik ártalmasak. Például az itteni Siráj-előadáson nagyon rajta volt a közönség, én meg arról beszéltem a színészeknek hátul, hogyan tudunk ezzel bánni. Hogyan tudunk másfelé is elmenni, mert jobban szeretem, hogyha kétségek is vannak. Ha kérdések merülnek fel egy előadás kapcsán, akár még vitára is sarkallóak. A Siráj, legalábbis az itteni beszélgetésben, nem sarkallt senkit vitára, hanem azt hallhattuk, hogy mennyire jó előadás. De amikor a Hamlettel kapcsolatban valakinek valami nem tetszett, akkor érdekes módon egyszer csak beszélgetés alakult ki. Már nem egy irányba ment a kommunikáció, hogy a néző mondja nekem, milyen nagyszerű, én meg ott ülök, és egyre kínosabban érzem magam, és nem tudom, hogy ezzel most mit kezdjek, hiszen ha már valakit dicsérni kell, akkor dicsérjék a színészeket, mert ők viszik vásárra a bőrüket, de amikor kétségek vannak, abba szívesen beleállok. A Siráj-előadás utáni beszélgetésen kicsit megijedtem attól, hogy túl vagyok szeretve. A negyedik felvonásra a szünetben pár színésszel beszélgettem, mi legyen az, amit vegyenek visszább vagy törjenek meg, hogy hozzuk kicsit zavarba a közönséget. Nem azért, mert ki akarunk szúrni vele, hanem azért, hogy még kicsit mocorogjon bennünk az előadás. Engem mindig is az a felelősség izgat, hogy ha már ott van a néző, ha már eljött, akkor mit kezdünk vele. Mintegy tiszteletből, szeretetből, vagy azt mondjuk, ha már megvan az igénye, akkor nekünk azzal bánnunk kell. Ez a mi szakmánk.

— Szakma vagy hivatás?

— Szakmának tartom a működtetését, a konstrukció létrehozását, a nézővel való bánásmódot. Hivatásnak azt tartom, ahogyan magammal és a kollégáimmal szemben folyamatosan teszem fel és kell feltennem a kérdéseket. Azt érzem hivatásnak, hogy nem várom meg, ameddig valami elromlik, inkább én robbantom fel, hogy utána újra összerakhassam, vagy mások újra összerakhassák. Ha foglalkozom egy Csehov- vagy Shakespeare-darabbal, hivatásom megérteni azt az embert, aki azt megírta. Hivatásom, hogy meséljek magamról. Ez így önzőnek tűnik, miközben nem az, hiszen hogyha szakmailag bele tudom helyezni a legjobb, legaktuálisabb, legigazabb formába, akkor ennek a hivatásnak van értelme. Ha nem találom meg hozzá a megfelelő formát, akkor már nem hivatás, hanem szimpla önfelmentő exhibicionizmus.

― Önzést emlegettél, illetve tagadtál. De nem önzés az, hogy egy kész szöveg által, legyen az Csehov, Shakespeare stb. ― talán a klasszikusok még veszélyesebbek, mint a kortársak ―, tehát bármilyen szöveget felhasználva mint eszközt, a színészt mint eszközt, és mégis magadat erőlteted rá a közönségre?

— De, mindenképpen van benne valami. De a művészetben valamilyen értelemben vett önzés nélkül nem is lehetne alkotás. Leginkább lelkiismeret-furdalásom a szerzőkkel van, annyiban tudom felmenteni magam, hogy tényleg meg akarom érteni őket. Amikor olvasok egy ilyen nagyszerű szöveget, mint amilyen a Sirály, azért gondolom-e én azt magamról, amit gondolok a saját életemről, mert olvastam ezt a darabot, és ez világított meg, vagy én gondoltam valamit magamról, és pont szembejött velem a Sirály. Ha az utóbbi, akkor rendben van. Ha az előbbi, akkor baj van.

— A következő lépésed, hogy színdarabot írsz?

— Nem színdarabot, hanem előadást. Nem irodalmilag megközelíteni, hanem foglalkozva a jelen idővel, a nézővel való viszonnyal, a színészek velem és egymás közti munkájával, olvasva-tanulmányozva a színházról szóló kutatásokat, drámákat, ebből össze lehet-e állítani valamit — ez számomra egy fontos kérdés.

— A most zárult színházi találkozóról mi a véleményed: párbaj volt, vagy párbeszéd?

— Párbaj semmiféleképpen nem volt. Nagyon különbözőek vagyunk, és nem azért, mert ő román és én magyar, hanem mert valóban másfajta emberek vagyunk. De ez nem zárja ki azt, hogy egymásra valamilyen módon reflektáljunk. Azt sem mondom, hogy valamilyen megvilágosodás-élményem lett volna. Arra viszont nagyon fogok emlékezni, hogy ott ültek lenn azok a srácok, és hozzászóltak, és belekérdeztek, ezt viszem magammal. Ha van ilyen beszélgetés, ha volna egy ilyen fesztivál, akkor mindenféleképp etalonnak szánnám magamnak, hogy ott kell ülniük a diákoknak, ott kell lenniük bent a teremben, ott kell reagálniuk mindenre.