Anyanyelvünkön takarékoskodnak

Jó, hogy már nem kap a szívéhez a román vidékről érkező utas, ha magyar feliratokat, eligazító táblákat lát. Ám, ha kissé tovább lépünk, s például a Bolyai Egyetem újraindítását, vagy ne adj’ isten, Székelyföld területi autonómiáját követeljük, görcsbe rándul a legtöbb román politikus gyomra, és sietnek leszögezni, ezeknek a magyaroknak semmi sem elég.
Az önkormányzatok, hivatalok zöme él is a nyelvi jogokkal, nem lehet szemükre hányni, hogy ne készíttetnének és függesztetnének ki magyar nyelvű város-, megye-, intézmény-, utca-, turisztikai látványosságokat jelző táblákat. Sajnos, nem így a magyar vállalkozók, kereskedők. Sok-sok nyomdafesték elfolyt e lap hasábjain annak illusztrálására, milyen szedett-vedett, nemzetiséget elfedő cég- és vállalkozásneveket találtak ki sokan szűkebb pátriánkban arra hivatkozva: jobb, ha a megyehatáron túli román vállalkozók nem jönnek rá azonnal, hogy magyarral van dolguk. A cégalapítási láz kora — sajnos — elmúlt, csőd csődöt követ, s még egyetlen gyengébbecske üzletembert sem mentett meg az, hogy Semiramisnak vagy Afroditénak keresztelte vállalkozását.
De ismerjük el, takarékos a magyar kereskedő, vállalkozó. Azon spórol, amin tud. Alig találunk például kis vagy nagyobb üzletekben — néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve — magyar nyelvű áru- és ármeghatározó cédulákat. Úgy látszik, mintha ezek a magyar boltosok nem tudnák, hogy a tejnek, húsnak, kenyérnek, vajnak magyar neve is van, és pont ily tudatlannak látszanak a vegyszereket, tisztítószereket forgalmazók, de még a virágüzletesek is. S ha szóvá tesszük e fura jelenséget, azzal védekeznek: sokba kerül az árcédula, gyakran változnak az árak, nem éri meg nekik a kétszeres költség.
Mi lenne, ha megkutyálná magát a vásárló, s nem lépné át azoknak a boltoknak a küszöbét, ahol nem írják ki magyarul a cukor, a liszt, az olaj, a kolbász, a kenyér, a paradicsom vagy a paprika árát? Egyszerű: csődbe menne, lakatot tehetne az üzletére.
Miközben halomra állítjuk a székely kapukat, lengetjük a székely zászlót, szobrot állíttatunk, ünnepelünk, elvárjuk, hogy szép történelmi nevet viseljenek iskoláink, hogy településeink utcanevei százados jelenlétünket bizonyítsák, eltűrjük, hogy a legdinamikusabbnak tartott réteg, a vállalkozók restségből, takarékosságból pult alá rejtsék anyanyelvünket.