Dicstelen győzelmek

Kezdődött az egész a pénzre, funkcióra, befolyásra éhes honatyák átcsábításával, akik szavazóik akaratát semmibe véve elhagyták pártjukat, és úgynevezett függetlenekként nyújtottak támogatást a meglehetősen törékeny többséggel rendelkező kormányoldalnak - már-már végérvényesen besározva a független minőséget -, majd szövetkeztek, többségük felsorakozott Gabriel Oprea mellé, akinek eredményes toborzását a védelmi miniszteri tisztséggel jutalmazták mindazok, akik nem is olyan régen maffiózónak titulálták. Ideológia és társadalmi bázis nélküli kis pártot alapítottak, majd a demokrata-liberálisok erőteljes támogatásával a T. Ház padsorai között kezdtek lázas mozgolódásba. A tét ismét csak a hatalom megerősítése, az alsóház irányításának megkaparintása volt, ezért engedték, hogy frakcióként működhessenek, a házbizottságba is jelöljenek képviselőt.
De mivel így is túl sokat oktalankodtak a szociáldemokraták és a liberálisok, kifogásolták például a nyugdíjtörvény elfogadásának módját, majd kitartóan követelték a csalás alapos gyanújába keveredett Roberta Anastase házelnök leváltását, a Boc-kormányt támogató erők nemes egyszerűséggel játék közben változtatták meg a szabályokat. A politikai ellenfeleik által meghirdetett bojkottot ellehetetlenítendő úgy határoztak, a ház vezetőtestülete akkor is hozhat döntéseket, ha amúgy döntésképtelen, tehát csak a kormánypártiak vesznek részt az ülésen. Minek nekik ellenzék? Megvannak ők magukra is, legalább nem lesz, aki kényelmetlen kérdéseket tegyen fel, rávilágítson a visszaélésekre, vagy alternatívát mutasson fel.
Hát ezért fölöttébb aggasztó, már-már riasztó az önkény, a teljhatalom megszerzését célzó gátlástalan csörte. Pedig maguk is tudhatnák: nem dicső, de főként nem tartós az a győzelem, mely a tisz-tességes harc megkerülésével, az ellenfél kiszorításával születik.