Diana (Határhelyzetek)

A kihívás számomra tökéletes volt, hisz jól tudom, hogy nálunk a vadászat (mesterség?, hivatás?, húsbeszerzés?) a férfiak ,,dolga". Egyrészt. Másrészt a régi világban ,,úri flancnak" minősült a vadak elejtése, és harmadrészt a szocializmus esztendeiben, különösen ennek agresszív, vörös eges naplementés korszakában a pártvezetés vagy az ehhez tartozó erőszakszervek az aparatcsikok kiváltsága volt. Egy ideig a megyei vadász- és horgászegyesület sporthorgászati alelnöki tisztségét is betöltöttem, ennek következtében tanúja lehettem, hogy becsületes és tisztességes idős magyar emberektől — köztük egykori néptanítóktól is — miként vonták be a fegyvertartási engedélyt mint megbízhatatlan, s a társadalomra nézvést ,,veszélyes" személyektől. Azt hiszem, hogy a vadászat űzésének tömeges ,,elítélésére" a vadak is rászolgáltak: a falusi gazdaember erdőközeli szántóföldjeit a vaddisznók és medvék tönkretették, utóbbiak a gyümölcsöskertek termését, sőt, a fákat, a kerítést sem kímélték. Emiatt megyeszerte se vége se hossza a panaszoknak, lapjaink tömegigényre most is az firtatják, hogy az okozott vadkárokat immár nyolc hónapja miért nem rendezik, miért nem lövetik ki nagyobb számban a gazdaember ellenségének tekintett vaddisznókat és a vérengző medvéket? Évtizedekkel ezelőtt magam is tanúja voltam, hogy Gidófalva fölött egy ketrecbe csalt és elfogott medvét a hozzá közel férő emberek miként döfködtek félholtra, mint verték le a szerencsétlen állat körmeit. Ezzel eljutottunk a medvegyűlölet másik rettegett okához: a vidékünkön elszaporodott állatok nem egy esetben nem csak az állatot ütik le, hanem az emberre is rávetik magukat. Van, akit ,,csak" megskalpolnak, de van, akit széttépnek.

A magyarországi Diana Vadászhölgy Klub sepsiszentgyörgyi házigazdája, Sárkány Árpád, az Abies Vadásztató Cég vezetője országos szinten tizenkét idei halálos kimenetelű medvés találkozásról beszélt. Köztük két amerikai állampolgár is volt, akiket egyes leírások szerint egy turistacsapat által felbőszített medve tépett szét.

Nos, ezek után világos, hogy az állatvédők és a vadászatot hivatásnak és sportnak tekintő vadászok, no meg a mackókat kedves és békés természetű állatokként bemutató gyermekirodalom sem tudja megvédelmezni sem a medvéket, sem a vadászokat a negatív megítéléstől. És hadd toldjuk meg az amúgy is hosszú vadállati bűnlistát azzal, hogy az olyan tömegmészárlások, mint amilyenek nálunk, Romániában is megestek — például Bályokon, vagy az elhíresült Năstase—Medgyessy madárkilövés —, újfent a negatív átpolitizálódás felé tolják ennek a műveletnek a társadalmi megítélését.

Mit tehet ennek a megítélésnek a megváltoztatásában ez a női sereglet, még ha megannyian vannak is?

Sokat. Nagyon sokat. Maga a jelenség, egymagában a hölgyek megjelenése is változtathat, finomíthat ezen a megítélésen. Ilyen vonatkozásban is szimbolikus értékű, hogy 2003-ban, amikor a Diana Vadászhölgy Klub megalakult, gróf Szé­chenyi Zsigmondné elvállalta a klub tiszteletbeli elnöki tisztségét, Bán Beatrix fiatal közgazdász, a klub elnök asszonya a vadászokat és a vadászatot érő, minden szakmai alapot nélkülöző kritikát kivédhetőnek és megváltoztathatónak vélt, ha barátságukkal, összetartozásukkal, ötleteikkel és kreativitásukkal teszik színessé a klub életét.

Mostani székelyföldi körútjuk, úgy tűnik, ennek a jegyében fogant. A sepsiszentgyörgyi látogatás, a prázsmári pisztrángtenyészet megtekintése és a stílszerű ebéd, a csernátoni múzeum, Bálvá­nyosfürdő majd a Szent Anna-tó, a Csíki medence és a Hargita természeti szépsége, borvizesen gyöngyöző üdesége átélésre és megérzésre alkalmassá tette vidékünket, hogy elhiggyék azt, amiről Sárkány Árpád hosszasan beszélt: Székelyföldön még átélhető az a vadászat, amelyet 300 évvel ezelőtt passzióból, kedvtelésből, a vadállománynak nem gyilkosaiként, hanem nemesítőiként éltek meg őseink, akiknek a környezetszépítő és környezetkímélő szokásait óhajtják a mai életvitelbe építeni a Diana Vadászhölgy Klub tagjai.