A nemzetiszín szalagos fogyasztógép (Képzőművészet)

A tárlatok provokatív jellege alapkövetelmény, a mai művészet kihívásai elől — mutatják immár sorozatban a kiállítások, legutóbb a Turul — Tudok jobbat csoportos tárlat is — elég nehéz kitérni. S az alkotók célja vélhetően ez: hogy ne is lehessen, megpróbálják áttörni az imaginárius falakat, amelyek a(z ártatlan?) nézőt a ma (érthetetlennek vélt?) művészettől elválasztják.
Itt, most öt budapesti kortárs képzőművész — jegyezzük meg a nevüket is, megérdemlik: Antal Balázs, Farkas Roland, Horváth Tibor, Mécs Miklós és Radics Márk — töpreng el azon, hogy mi is a magyar ma. Az alkotók a kiállítás katalógusának borítóján, turulos szobor előtt állva, gondoljuk, bizakodva néznek a jövőbe, a földszinti termekből az alagsorba vezető lépcsőn pedig egyik groteszk ars poeticájuk is olvasható, amely segít értelmezni a provokatív kiállítást: ,,Mit sütsz, kis Szőcs, tán cenzúrát sütsz ki, Szőcs?" S olvasható még egy másik hitvallás is, ha akarjuk, a kései harcos avantgárdra hajazó szöveg, a Ragozás: Az én demokráciám / A te demokráciád / Az ő demokráciája / A mi demokráciánk / A ti demokráciátok / Az ő demokráciájuk."
Lehet választani.

És az invenciózus alkotók fel is kínálják a választás szabadságát, a megnyitón pergő s a beavatatlanok számára halálosan komolyan veendő (mert annak tűnő!) abszurd jelenetsorba a színház két színésze, Fekete Mária és Mátray László is besegít, amikor beszámolnak a Nemzeti Művészeti Alapítványról s az alapítvány felhívásáról, a Nemzeti Művészeti Pályázaton való részvételről, a pályázat céljairól, feltételeiről és a kategóriákról. Komo­lyan vehető patetikus szövegek, populista és demagóg halandzsák, melyek nem is oly elrugaszkodottak a mai valóságtól, nem is oly képzeletbeliek, hiszen már miért ne lehetne egy hasonló pályázat (valószínű, létezik is, s ha még nincsen, majd lesz!), a szóhasználat pedig — erről ennyit — hátborzongatóan ismerős. Aztán az ünnepség folyik tovább, kiosztják a díjakat, mint annyiszor e széles hazá(k)ban, hasonló rendezvényeken, dicséretes, hogy mind az öt művész díjat kap — igaz, különböző kategóriákban, minthogy öt kategória van...Csakhogy az egész beugratás, átverés, kamu. Alapítvány nincs, pályázat sincs. Öt művész van, aki a nemzeti jelleg és jelképek kísértő témáira reagál, sokszor elképesztően szellemesen rögtönözve... A kiállítás címe — Felkarolandó, felejthető, felejtendő — tán nem véletlenül távolról a Hass, alkoss, gyarapíts nemes pátoszára hajaz, közelebbről pedig tudatosan a Kádár-rendszer kulturális művészetpolitikáját meghatározó szlogenre. Voltak ugyanis — és bizonyára, ha így haladunk a napfényes jövő felé, lesznek még — támogatott, tűrt és tiltott művészek.
Az uralkodó nyilván a piros-fehér-zöld, mert mi is lehetne más, de itt vannak a koronától az országalmáig (ez a mű, a devecseri vörös­iszappal teli országalma egészen döbbenetes...) és a jogarig a nemzeti jelképek. S járják előttünk násztáncukat. Már csak ezért is érdemes megnézni a kiállítást, hogy eltöprengjünk, tényleg elturul?, ahogyan az egyik mű címe kihívóan állítja, az unió és Magyarország kapcsolatáról egy tegnapi szlogent idézve (elkúrtuk — made by Gyurcsány Ferenc)... S azon is, hogy mi a magyar ma. Feltehetőleg ezért időzítették a kiállítás megnyitóját pontosan december elsejére...