Mese a síparadicsomról (Téli sportok)

A Dolomitokban tizenkét sírégió kínál 55—220 kilométer közötti pályarendszereket, de egy közös bérlet is váltható az összesen 1220 km lejtőre

Legközelebb az Alpokban terem
Egy síparadicsomban sok-sok pálya van: a kisgyermekek számára színes, mesealakos, elkerített terep mozgójárdával és szakképzett felügyelettel, a nagyobb kezdőknek hosszabb, enyhe lejtő könnyen használható felvonóval, oktatók seregével, a haladóknak többféle közepes és legalább egy nehéz terep. Ezek többsége naponta újra hengerelt, szükség esetén hóágyúzott, a gyökerektől, kövektől nyáron gondosan megtisztogatott, karbantartott, és évről évre folyamatosan fejlesztett (füvesített, szélesített vagy egyengetett) pálya. Legalább egy este, sötétben is nyitva tart, megfelelő kivilágítással. Az asztalsimára kezelt lejtők mellett vannak buckásra alakított pályák, mély havas, érintetlenül hagyott, de lavinától azért védett pályák a szabad stílusok kedvelőinek, különféle mesterséges ugratókkal, félcsővel kiképzett pályák a merészebb fiataloknak, hódeszkásoknak, pénzbedobós sebességmérővel ellátott versenypályák a teljesítményükre kíváncsi amatőröknek — a profik edzései, versenyei mindig elkülönítve zajlanak, nem zavarják a turistaforgalmat —, sífutókörutak és szánkózó-, hószánozóhelyek is. A felvonók zöme ülőszékes, kényelmes, némelyik fűthető, és mindegyik gyors, nagy szállítóképességű, a hosszú sorok ritkák. Az extrém kihívások tehetős hívei helikopterrel repülhetnek azok­ra a csúcsokra, ahol a madár sem jár. Az idény novembertől áprilisig tart, a gleccsereken pedig nyáron is.
Egy síparadicsom ezerméteres tengerszint feletti magasságnál és legalább 30 kilométernyi, összefüggő rendszerbe kötött pályával kezdődik, de vannak több száz kilométernyi lejtőt egybeszervező térségek is; a félnapi, napi- vagy hetijegy közös, az egész régióban érvényes, és elég zsebre vágni, minden kapunál magától érzékeli a beolvasó, nem kell folyton tenni-venni, pénzt számolni, papírt nyálazni, új és tépett jegyeket elcipzározni, mert az vastag kesztyűben elég körülményes. Néhol a településen közlekedő síbusz ára, sőt, egy uszodai belépő is benne foglaltatik a bérletben; a sítérkép mindig. A teljes bérlet mellett van gyermek-, ifi- és nyugdíjasbérlet is, elő- és utószezonális, nőnapi vagy családi árcsökkentés. Mesésen hangzik? Valóban kevesek kiváltsága, nem az átlag hazai zsebekhez mért mulatság, de mind többen kóstolnak bele, Háromszékről is járnak már családok és baráti csoportok szép számban. Van, aki erre spórol.

A Kárpátokban csak vágyálom
Idén az a nagy vívmány szűkebb környezetünkben, hogy végre együtt hirdetik a székelyföldi sípályákat az érdekelt vendéglátók, önkormányzatok és turisztikai egyesületek. Ez szép, de paradicsomot ígérni akkor is túlzás, ha tudjuk, hogy errefelé még gyerekcipőben jár az idegenforgalom.
Romániában ugyanis összesen, az Al-Dunától a Felső-Tiszáig nincs 150 kilométernyi sípálya, és ebből a legnagyobb síközpont, nem egészen 15 km a közeli Keresztény-havason (Brassó-Pojánán) található. De az utóbbi években ez is igen ritka örömöket nyújt, mert a természetes hó kevés, és bár a hosszú sorokat a pár éve átadott nagy kapacitású felvonóval megszüntették, a nagyobb igénybevétel miatt már egy nap alatt kigödrösödnek, hopposodnak az ereszkedők, a hótaposót nagyon kímélik, hóágyú pedig nincs. Parkolni is csak az első órában lehet. Mindezekért osztrák árakat kérnek (kedvezmények nélkül, nálunk ez az általános gyakorlat), ahol azért többet nyújtanak ugyanennyiért. A valamivel kisebb Predeálon, Azugán hasonló a helyzet, a legjobb természetes viszonyokkal rendelkező, legmagasabban fekvő Sinaián pedig még mindig több évtizedes felvonó szolgálja ki az időközben többszörösére nőtt közönséget. Azaz ötpercnyi csúszásért húsz-negyven percet kell sorban állni. A kényszerű pihenésért azonban nagyon sokat kell fizetni: egyszeri jegyet ugyanis nem adnak, csak bérletet, amit a hosszas várakozások miatt nem lehet lesízni. Máramaros, Bihar, a Páreng-hegység egy hétvégére igen messzi van, és csak hazai mércével közepes hely, a Bîlea-tó már vad — friss hóban lavinaveszélyes — terep, és ezzel a síközpontokból nagyrészt ki is fogytunk, mert másutt csak egy-egy pár száz méteres pálya jelenti a ,,paradicsomot". A Hargitán többre is lenne lehetőség, de Hargitafürdőn a három működő, amúgy szintén özönvíz előtti felvonó három különböző tulajdonos kezében van, akik szemlátomást nem akarnak együttműködni, közös rendszert létrehozni: elöl még a hátsó, nehezebben megközelíthető pályák állapotáról sem lehet tájékoztatást kapni. Amúgy itt is egészen az ég kegyelmétől függenek: ha nem havazik, nincs sízés. A Madarasi Hargitán következetesen fejlesztenek, víztározót építettek a hóágyúknak, a felvonókat újabbakra cserélték, télen azonban még mindig elég nehéz oda feljutni, és mivel a hétvégeken ott is nagy a sor, és bérletet kell venni, nem biztos, hogy érdemes nekivágni. Új pályákat is létesítettek, Buşteni-ben, Gyer­gyócsomafalván, a Bucsinon, Tusnádfürdőn és nálunk Gelen­cén, ezekről azonban csak annyit hallani, hogy az enyhe telek miatt nagyrészt használhatatlanok. Hóbiztos, folyamatosan ágyúzott és hengerelt pálya talán öt sincs az országban. Az egyik a homoródfürdői: rövid és enyhe lejtésű, valójában kezdő terep, de mindennap üzemel, mert Székelyudvarhelyről és Csíkszere­dából reggel, ebédszünetben, ebéd után vagy vacsora előtt egy órára kiszalad oda, aki megteheti. Hosszabb időre nem, ekkora ereszkedőn két-három óra untig elég.
A napi mozgásra jók (lennének) a háromszéki pályák is, amelyek közül négy szerepel a világhálón is elérhető közös székelyföldi sítérképen. A webcímek egyike Hargita megye honlapja (www.hargitahegyseg.ro), ezen csak Sugásfürdő szerepel fél térképpel: a régi pályával, holott már új is van (jó lenne mielőbb felavatni). A www.iranytu.ro címen a gelenceit csak épp jelzik, a sugásfürdői, bálványosi és kommandói pályákról kisfilmeket látni igen hangulatos képekkel: gyermekeket, kezdőket, egy-egy elegánsabb lesiklást, bolondos szánkókat, zacskón csúszó, hempergő fiatalokat. Ezzel több baj is van: egy igazi sípályán a szánkósoknak nincs helyük, viszont egy igazi ajánlatban szerepel, hogy milyen hosszú az a lejtő, milyen meredek, mennyire hóbiztos, és ilyenkor már azt is illik közölni, hogy mennyiért lehet ott sízni. Hát, ezt csak a helyszínen tudhatja meg a kedves vendég — ahogy azt is óvakodnak előre a tudomására hozni, hogy mindenütt nagy a sor, minden ereszkedés után pénzt és papírjegyeket kell tenni-venni, Kommandón pedig a felvonót sok évvel ezelőtt házilag barkácsolták, és igen nehéz, nem is biztonságos használni, bár a pálya szintén kezdőknek való — azaz a szolgáltatás minősége legalábbis kifogásolható. A reklám célja nyilvánvalóan nem a hiányosságok feltárása, de ekkorka, egymástól többórányi autózásra levő, döntő többségükben nem hóágyúzott, korszerűtlenül kezelt pályák — ahol jó időben kisgyermekek, haladók, hódeszkások, szánkózók és versenyzők kerülgetik egymást — nem alkotnak síparadicsomot. Népszerű­ségük kizárólag annak köszönhető, hogy egyelőre nincs jobb. Ez tehát másféle mese.
Ne ámítsuk magunkat: itt nem tudunk síparadicsomokat létrehozni. Nem azért, mert nincs elég pénz, hanem mert alacsonyabbak a hegyeink, és a klímaváltozás is ellenünk dolgozik. Tényleges előrelépés az lesz, ha egész télen lehet majd sízni itthon is a szerény körülményekhez mért árakon.