Az előrelátás és visszafelé olvasás művészete

A művelődési ház konferenciatermének egyik fala ugyanis üveg, és ha a telt házas seregleten végignéztünk, jó érzés volt látni, hogy olvasóink két példányban is jelen vannak. Vajha! a lapelőfizetés esetében is ez történne! (Nem Barótra célzok. Illetve nem csak Erdővidékre.)
A terem jó hangulatának kezdő akkordját a Kájoni Consort kamarazenekar (képünk) emelkedetten ünnepélyes műsora teremtette meg. Erre aztán próbáltunk ráhangolódni mi, meghívottak is. Kuti János munkatársunknak az erdővidéki napi valóságból kitépett szőrpamacsai az ő görbe tükre elé tartva elefántormányokká vastagodtak, rücskösödtek. Bogdán László Lenin s véle együtt a bolsevizmus kobakjára barackokat nyomó versei a múlt századi történelem tarlóégései felé fordították érzékszerveinket, orrfacsaró volt a füstszag, szemünket csípte a pernye. Kisgyörgy Zoltán barátunk fellépésünk végére kérette magát, hogy anekdotikusan zaftos történeteivel, amelyekbe főleg falujárásai során botlik bele, díszítse a szomorú valóságot.
A viccelődve adomázó kedv aztán meglegyintette a hozzászólókat is. Egyikük, Lázár András jó színészi képességekkel, késleltető technikával fejtette ki, hogy lapunk megtanította őket visszafelé olvasni. Már-már matatni kezdtünk emlékezetünkben, hogy melyik lapszámot szerkesztettük a héber írásmód szerint, amikor nagy durranással elsült a poén: a szombati lapszámunkat olvassák visszafelé, mert csak hétfőn vehetik kézbe.
Ez már komoly dolog. Lapunk egyik legnagyobb gondja. Mindezt a 27 éves főszerkesztőnk, Farcádi Botond magyarázta el. Azt is, hogy az egyedüli magyar napilap vagyunk az országban, amely szombaton is megjelenik. És hogy ,,visszafelé" is olvasható legyen — egyebek mellett —, ezért kulturális, irodalmi és művelődési súlypontú ez a szám. Azt viszont mindannyian tudjuk — a barótiak is —, hogy a posta tanít meg bennünket visszafelé olvasni, mert szombaton, ha esik, ha havaz, s akár tél, akár nyár, téli álmukat alusszák a posta emberei, s annyi idő alatt juttatják el rendeltetési helyére a lapot, amennyi alatt ma már nem csak a műholdakkal lehet többször is megkerülni a Földet.
És hogy ne csak az adomázás légterében röpködjünk, volt, aki a földi valóság talajára állított vissza bennünket, mint véleményformáló fórumot, és ebbe a valóságba döngölte bele a hazai politikai mozgalmakat. A mostani pártosodási törekvésekről van szó, amivel a honi magyarság sikeresen fűrészelheti el maga alatt a tartó ágakat.
A téma kapcsán számomra imponáló volt kifejteni, hogy a másnapi véleményformáló írásomban éppen ezt a kérdést feszegetem. A felszólaló gondolatmenete szerint, mintha ezt előzetesen összebeszéltük volna. Mert nagy dolog az, ha összehangolás nélkül is egy srófra jár az agyunk. Ezt a pártosodási témát körbejárva mindannyiunk számára világos, hogy csak egy leendő választási koalíció mentheti meg a hazai magyarságot attól, hogy ne maradjon parlamenti képviselet nélkül, és hogy a helyhatósági választásokon megerősítse, és ahol lehet, ki is bővítse jelenlegi bázisait.
Hogy a baróti találkozó egésze se maradjon poén nélkül, nt. Krizbai Imre tiszteletes úr gerinces tartásáért egy majdani emlékművet vizionált a Háromszék számára.
Köszönjük. S azt is, hogy ennek az emlékműnek az alapjához olvasóinkkal együtt hordhatjuk a cementet, maltert, néha a sódert, mert töltelékanyagnak az is kell, de a gonddal és hozzáértéssel faragott kőtömböket is.