Keserű sors (Ezerarcú sport)

— Mondja, kérem, mit óhajt?
— Beszélni szeretnék önnel. Négyszemközt.
— Rendben van. Jöjjön fel a lakásomra, akár most is.
Fél óra múlva ott ült velem szemben, az íróasztalom előtt. Szomorú tekintetét az asztalomon fekvő újságcsomóra, papírhalmazra szegezte. Nézte-nézte szótlanul, közben nagyokat sóhajtva. Aztán találkozott a tekintetünk. Lassan elébe toltam a kávéscsészét.
— Brazil kávé — mondtam, gondolva a brazil szó varázsára, Pelé... Didi... Santos... Tévedtem. Valami savanyúságra emlékeztető szájmozdulattal fordította el fejét, s visszatolta elém a kávéscsészét, majd halkan így szólt.
— Nem ezért jöttem. Mondtam már a telefonban is, én futballista vagyok. Egy a sok közül, aki, akár­csak ők, szabad időmben dolgozom. Mind­­egy, hogy mennyit. Ezt nem is kérték soha tőlem számon. Hajdan nagy csapatban játszottam. Nem dicsekvésként mondom, de jól gurigáztam, eredményesen kergettem a labdát. Úgy, ahogy a szurkolók íratlan szabályai megkívánják: elegánsan, látványosan, gólra törően, s ha kellett, szemtelenül. Sok gólt rúgtam, hírnevet szereztem csapatomnak, magamnak. A vállalat igazgatója, főmérnöke, főkönyvelője, az edző folyton körülöttem nyüzsgött. De nem csak ők — mindenki. Szerettek, dédelgettek. Örültek, ha volt egy-egy jó szavam hozzájuk.
Egy pillanatra megszakította mondandóját. Tekintete a szoba legtávolabbi sarkára szegeződött, mintha keresett volna valamit. Sóhajtott egy nagyot, s így folytatta:
— Akkor rúgtam gólt, amikor akartam. Aztán egy rangadón ájultan vittek le a pályáról. Kettős törést szenvedtem. A leghíresebb kórházba szállítottak, a legjobb orvosok kezeltek.
Az arcát figyeltem. Nagy, lapos homlokára fehér verejtékcseppek buggyantak, s mint a Tejúton a csillagok, úgy csillogtak a villanyfényben. Ő pedig tovább mondta mondandóját.
— Talpra álltam. Elkezdtem elölről mindent. Megtanultam járni, szaladni, labdába rúgni... Sokat, nagyon sokat dolgoztam. Visszakerültem a csapatba. De már nem ment úgy a játék, mint régen. Meglazultak a rugók, megkopott a kapcsolószekrény, sem ruganyosságom, sem gyorsaságom, robbanékonyságom nem nyertem többé vissza. Pedig nagyon akartam. De hiába, nem sikerült. Kikerültem a kispadra, s onnan hallgattam a lelátók füttykoncertjét. Többé nem kerültem vissza a csapatba... Átadtak egy alsóbb osztályú csapatnak.
Kihasználtam a szünetet, s míg ő térdére támaszkodva a padlószőnyeg mintái között kutatott, én az emlékeim között kerestem az arcát. Ismerek jó pár száz futballistát, pályáról, az utcáról, a kocsmákból, de azok tekintete nem hasonlít az előttem ülőére. Ő közben lassú mozdulattal az asztal felé fordult, s mintha magának ismételné a szöveget, újra beszélni kezdett.
— Örültem, hogy megszabadultam a kényszerpihenőtől. Hogy újból pályára léphetek, hogy újból örömet szerezhetek a szurkolóknak, mint tettem azt egykor. Álom volt az egész. Egy beteljesületlen álom. És én lassan lemondtam álmaimról. Az első füttykoncertek lelkembe hasítottak. Úgy éreztem, hogy megvadult körülöttem a világ, hogy kiszaladtam az emberek közül, s egy ismeretlen tájra érkeztem, ahol nem emberek, majmok tanyáznak. Aztán ezt is megszoktam, ezzel is megbarátkoztam. Rájöttem, hogy ez is az életpályám elmaradhatatlan tartozéka, kísérője, éppen úgy, mint a kispad, ahová újra kikerültem.
Vett egy újabb nagy lélegzetet, s folytatta mondanivalóját.
— Nem tudtam belenyugodni az egyre mostohábbá váló helyzetembe. Még éreztem a bennem rejlő erőt. Kértem átigazolásomat az anyaegyesületemhez. Ott kezdtem, ott akartam befejezni, szegre akasztani stoplis cipőimet... Örömmel fogadtak, körülrajongtak, mint a hajdani nagy ígéretet. A csapat a harmadik ligában szerepelt, kevesebb tudást, nagyobb erőnlétet, küzdelmet igényelt. S én tudtam küzdeni. Rövid időn belül kiharcoltam újra a kispadot. Időközben megváltozott a vállalat vezérkara. Új igazgató, új edző, új szakosztályelnök került a vállalat és az egyesület élére. Nem tudták, hogy itt kezdtem el futballozni, hogy itt rúgtam az első gólomat, hogy innen indultam el a dicsőség csúcsa felé... Nem ment már a játék, kirúgtak a csapatból, mondván: öreg focistát nem alkalmazunk!
A már kihűlt kávét egy kortyintással lenyeltem. Méreg­keserűnek tűnt. A vizes pohár után nyúltam. A futballista folytatta.
— Lehet, hogy törvényszerűen ez a futballisták sorsa. Ha ki­öregedtek, nincs szükség rájuk. Nekem mégis fáj ez a hálátlanság. Tudja, mit? Írja meg, hátha tanulnak belőle valamit azok a futballisták.