Román zsandár — magyar csendőr...

Péter Alpár grafikája

Erdőfülére küldtek. Ott az egész hét azzal telt, hogy esténként és utcánként mindig más helyre invitáltak, kiadós vacsorákkal traktáltak, amit hajnalig tartó éneklés követett — a ,,cifra nyelű kis bicskánkat vágtuk a gerendába" —, imigyen javítva a tehénállomány megmentéséért a propagandamunkát. A teheneket a kollektív istállóiban hevederekkel a gerendára függesztve tartották. Ezzel a legnagyobb székely mesemondók meséit is túllicitálva, mert olyanról tudunk, hogy a harangozó észreveszi a kecskeszakállnyi fűcsomót a torony ablakában, összecsődíti a presbitereket, hogy mi legyen a fűvel. Úgy döntenek, hogy a fű a falu bikáját illeti meg. Húznák is fel az állatot a toronyba a nyakára bogozott kötélnél fogva, hogy lelegelje a termést, amaz nyelvét nyújtva hörög, s azt mondja az egyik székely a másiknak: Húzzad, koma, mert kévánja!
Ehhez a képhez képest a haskötőkön gerendákra függesztett tehenek látványa ,,mesésebb".
Ha ugyanis lefeküdtek a tehenek, örökre a hídláson maradtak, mert a végelgyengülés állapotában nem tudtak többé felkelni.
A propagandamunkával való állatmentési akció eredményeit a végén a községközpontba összehívott értekezleten kellett volna ,,kiértékelni".
Akkor éjszaka is hajnalig énekeltünk a soros fülei gazda házánál. Néhány órai otthoni alvás után reggel korán indultunk Sepsiről, hogy a ,,kiértékelőn" valamit hasaljunk, ha felszólítanak.
Ilyenkor útban Erdővidék felé a Hatodi Csárdát az uzonkai feltérőnél nem lehetett kihagyni.
Befordítottuk hát kocsink rúdját a fogadó felé, és némi gyógyító sör után érdeklődtünk. A bárpult mögött a fiatalember szembekacagott: Sör, ilyenkor? Télvíz idején? Még szezonban sem kapunk seritalt.
— Akkor mit ajánl másnaposság ellen? — faggattuk.
— Jobb embereknek van vodkám.
Leültünk a tölgyfa asztalok egyikéhez. A szomszéd asztalnál egy jó arcú idős férfi magányosan ült, és látszott, hogy tetszik neki a mi kora reggeli munkakezdésünk. A fogadó egyik sarkában két marcona kinézésű fiatalember búsult a poharak mellett.
A vodka hatására az öreget nem akartuk a játékból kihagyni.
— Húzza közelebb a széket, bátyám! — mondta valamelyikünk.
— És ha nem fogadom el az invitációt, akkor mi lesz? — incselkedett a nagy bajszú öreg.
— Látja, bátyám, hányan vagyunk! S mind jó erőben. Ha rázendítünk arra a nótára, hogy Még ma éjjel verekedni akarok, akkor mi lesz?
— Lássák-e az urak — replikázott az öreg — ott azt a két legényt?
— Igen, látjuk. Mi van velük?
— Azok az én fiaim. Látják-e, hogy az egyiknek fél karja van? Verekedésből kifolyólag.
A bajuszos férfi fogta a nehéz széket, és közelebb húzta az asztalunkhoz.
Beszélgettünk. Megtudtuk, hogy uzonkai. Eredetileg gyimesi. Csángó.
— A régi román időben zsandár voltam Uzonkán — folytatta a bemutatkozást.
— Mikor jöttek ’40-ben a magyarok, a román csendéreknek Székelyföldről pucolni kellett. De a falu népe azt mondta, hogy én maradjak. A falu kiáll értem. A magyarok béjöttek, az uzonkaiaktól megtudták, hogy én milyen ember vagyok, s a fejembe nyomták a kakastollas csendérkalapot.
— Szép idők voltak! — sóhajtott fel, s kortyolt egyet a vodkás pohárból.
Tekintetünkkel biztattuk, hogy folytassa élete történetét.
— Aztán béjöttek az oroszok, s utánuk újra a románok. A kommunisták is mozgolódni kezdtek. Nekem a kicsi magyar világban se volt rossz hírem. Híttak a kommunisták is csendőrnek, de én ezek közé nem álltam bé. Magik pedig mi járatban ilyen reggeli időben? — faggatott. Mondtuk, hogy megyünk Fülére gyűlésbe a kollektívteheneket megmenteni.
— Na, akkor erre igyunk egy pohárral, s üljenek a seggükön, mert itt jobban van dolguk.
Szót fogadtunk. Egész délelőtt csángó énekeket tanultunk a román zsandártól és magyar csendőrtől, aki minden időkben megmaradt gyimesi magyar embernek.
Van egy ének, amelyik A gyimesi hegyek kőből vannak rakva... felütéssel indul.
Azóta is gyakran dúdolom magamban.