A tilalom egyre abszurdabb, de változatlan

"A magyarok át­fogó és teljes egyetem előtti iskolarendszerrel rendelkeznek, miként egyes magyar tannyelvű tagozatokkal is az állami egyetemek adott karain, de úgy vélik, miután ők is épp­úgy fizetik az adókat, mint a többi polgár, saját magyar állami egyetemre is joguk lenne. E törekvést viszont a románok nem nézik jó szemmel. Romániában a hivatalos nyelv a román. Egy ilyen egyetem magát a nemzetállam filozófiáját kérdőjelezné meg, és egyfajta kulturális »apartheid«-hez vezetne — román vélekedések szerint."
Tegyük hozzá, Boia 2001-ben nem csodálkozott azon, hogy a pótszerként ajánlott multikulturális egyetem mint megoldás nem elégítette ki a magyarokat, de úgy vélte, az európai integráció megoldhatja e gondot is.
Nos, az uniós csatlakozás utáni negyedik, a könyv megírása utáni kilencedik évben a magyar egyetem még mindig elérhetetlen álom az erdélyi magyarság számára. Mi több, a Babeş—Bolyai Tudományegyetem ún. magyar vonalának még a tagozatosítása sem haladt egy tapodtat bár előre a ’89-et követő huszonegy év alatt. (Erre ugyan van némi esély az új oktatási törvény szerint, de ez még elválik, illetve a tagozat önmagában nem megoldás.) A magyar tanári kar pedig annyira elbátortalanodott a sorozatos kudarcok és a nyilvánvaló belső nyomás, az egyetemi autonómiával visszaélő nacionalista lobbi és a belső opportunisták aknamunkája folytán, hogy mára tehetetlenül hagyja sodortatni magát az árral. Mindazonáltal a fő felelősség persze nem e teljesen kiszolgáltatott, még külön tanszéki struktúrák támaszával sem rendelkező, szétszórt tanári kart terheli, az igazi kerékkötőket a kolozsvári és felső akadémiai, politikai körökben kell keresni. A kérdés kielégítő megoldást nyilvánvalóan akkor nyerhet, ha politikusok jutnak egyezségre az egyszeri Bolyai Tudo­mány­egyetem újbóli létrehozása felől, mely szerzett jog visszaállítása gyanánt kétszeresen is indokolható, alanyi jogon ugyanis megkérdőjelezhetetlenül kijár e nemzeti közösségnek.
Az idézet élesen megvilágítja a többségi "ódzkodás" okát, egyfajta kulturális "apartheid"-ről beszél, idézőjelbe téve a szót. Ezzel Boia tetten éri az önellentmondást is, mely e vádban rejlik. Faji vagy bármilyen "apartheid", a szegregáció vétkében ugyanis uralkodó csoportokat szokás elmarasztalni, melyek kizárnak jogokból és hatalomból egy másikat. A tulajdon oktatása ügyét saját kezébe venni iparkodó, hátrányos helyzetű kisebbségi közösség itt az őt egy normális demokráciában megillető önállóságát igényli csupán, s ha nem kér valakik beavatkozásából ügyei igazgatásába, akkor azok pontosan ama illetéktelen személyek és erők, melyek eddig — belső meghatalmazás nélkül és érdekeivel nem számolva — intézték sorsát.
Az állami egyetem léte vagy nemléte tehát jogfosztás vagy jogok nyújtásának kérdése. Románia NATO- és európai uniós csatlakozása után tarthatatlan és tartalmatlan a nemzetállam egységének féltése, melyre máig hivatkoznak a Bolyai helyreállításának ellenfelei, s mely érvek ma már nem győznek meg senkit — legfeljebb egy évszázados elnyomó, jogcsorbító, beolvasztó vagy elüldöző gyakorlat folytatásának szándékát hivatottak leplezni.